Film

Anya csak egy van - tartja a népi bölcsesség, és erre az egyre az ifjú Hallamnak nagy szüksége lenne, ám fájdalom - és fájdalomból, főleg a kamaszkoriból, bőven mérnek filmünkben -, ez a hajó már elment. Pontosabban a csónak, melyen a kedves mama egy feketebetűs napon kievezett a skót családi kastélyhoz tartozó tóra, és vízbe fojtotta bánatát.

A Nick Cave & the Bad Seeds billentyűse, James Johnston (képünkön) járt már nálunk (a Sziget Nagyszínpadán) 2005-ben. A nemzeti ünnep előestéjén pedig a Gallon Drunk élén mutatta be, hogyan lehet egyszerre kísérletezni és megborulni, s hogyan lehet a dzsesszt és a rockot, a bluest és az exoticát magával ragadó, punkos lendülettel előadni. Az 1966-os születésű zenész Blixa Bargeld 2004-es távozása után lett hivatalos tagja a Bad Seedsnek, de több független filmben is szerepelt (Clean, Fall Of The Louse Of Usher), filmzenelemezt írt (Black Milk), játszott Mick Harvey tavalyi szólólemezén (Two Of Diamonds), 2006 óta tagja a Faust formációnak, valamint feleségével, Geraldine Swayne független filmes festőnővel megalapította a Bender nevű triót. A Gallon Drunk (és a Scapegoats) multiinstrumentalista szaxofonosa, Terry Edwards pedig nagyjából 300 lemezen játszott már. A zenekar két meghatározó tagjával a koncert előtt ültünk le beszélgetni.

Jó kiállású hatvanas, hátizsákkal, farmerban. Az emberi testet minduntalan művei középpontjába állító rendező pályája hol többé, hol kevésbé sikeres kísérletezés: hogyan lehetne elegyíteni a kommersz zsánermozizást a szerzői filmezéssel? A légy, az Erőszakos múlt, az eXistenZ, a Karambol, A holtsáv, a Videodrome, a Meztelen ebéd, a Két test, egy lélek, az Agyfürkészők, a M. Butterfly - Pillangó úrfi rendezőjével új munkája, a nálunk most induló Eastern Promises - Gyilkos ígéretek európai bemutatóján beszéltünk a San Sebastián-i Filmfesztiválon.

Életek éneke című filmjét megjelenésünk napjától vetítik a mozikban. A szerzők szándékai szerint Wim Wenders Buena Vista Social Clubjára hajazó dokumentum-játékfilm az erdélyi népzene világába vezeti nézőit.

Ha csupán az elmúlt években Magyarországon forgalmazott munkákat nézzük, nincsen módunk árnyalt képet alkotni magunknak a német filmkészítés mai törekvéseiről. Talán annyi természetes, hogy a jellemzően német "szembenézés a múlttal" jelen van a moziban is: A Hontalanul Afrikában, A bukás, A kilencedik nap, Sophie Scholl a hitleri Németországra tekintenek vissza, a tavalyi Oscar-díjas A mások élete pedig az NDK társadalmi-politikai örökségének feldolgozását kísérli meg.

A négy Oscar-jelöléséből egyet (legjobb eredeti forgatókönyv) díjra váltó Juno című film 30 éves rendezőjével beszélgettünk.

Tizenhárom év után újra Magyarországra látogatott Jevgenyij Koroljov, aki sokak szerint Bach zenéjének egyik leghitelesebb megszólaltatója. Február 22-i koncertjére mégis Mozartot hozott.

Kétszeresen - rögbizésben és éjszakai verekedésben - eltört orrú, nagydarab, bikafejű, láncdohányos, rekedt hangú, kommunista pártra szavazó, de filmenként egymillió dollárt kasszírozó barátunk közel hatvan díjat zsebelt be eddig szerte a világban. Játszott már hideget, meleget és számos latin szeretőt.

Múlt héten nyerte meg az igazgatói pályázatot, amit tavaly decemberben az elhunyt Néray Katalin helyére írtak ki. Bencsik küldetése a kortárs magyar képzőművészet nemzetközi elismertetése, amit legutóbb az ACAX képzőművészeti exportiroda élén teljesített. Az elmúlt évek kultúrpolitikájának vehemens kritikusa március elsejétől belülről próbálkozik.

A Kalandorok, Paczolay Béla rendező első nagyjátékfilmje Simó Sándor-emlékdíjat nyert a 39. Magyar Filmszemlén. A háromgenerációs road movie-ban még egy pici autós üldözés is van; a helyszín Erdély, a táj csodás. A nagyapát Haumann Péter, az apát Rudolf Péter, a fiút Schruff Milán játssza.

Süketnémakórust szervez egy templomba, testi fogyatékosoknak ép emberek végtagjait "kölcsönzi". Szereplőit megtervezett helyzetekbe veti, majd hátrébb húzódva rögzíti a kibontakozásukat. Radikális szolidaritás című kiállítása március 2-ig látható a Trafó Galériában.

Kérem, ne kezdjük mindjárt úgy, hogy szépeket mondunk! Húzzuk még egy kicsit az időt! Csak egy kicsit. De illik-e úgy kezdeni egy filmes búcsúdalt, hogy "Utoljára Dolph Lundgren oldalán láttalak, babám"? Vagy a Hálózat tévén, este tizenegykor. A Film+-on netán? Ne tegyenek úgy, mintha nem tudnák, miről beszélek! Hogy kicsoda az a Dolph Lundgren? Egy marhanagy egybetűs transzparens, neonreklám, amin ez áll: B (minden reklám hazudik, ez a "B" is cét jelent, és akkor még finom voltam, alkalomhoz illőn megilletődött). A két nevezett tévécsatorna pedigréjét sem hinném, hogy különösebben szükséges lenne körülírnunk. Használhatjuk nyugodtan az előbb megtanult nagybetűket.

Alighanem a filmtörténet egyik legerősebb metaforája, s egyben legrusnyább, -undorítóbb és -félelmetesebb szörnye született meg, amikor Hans Rüdi Giger, a setét lelkű svájci képzőművész megalkotta az Alient, Ridley Scott azonos című filmjének kétségtelen főszereplőjét. Nálunk, mint azt minden honfitársunk tudja, a filmet Nyolcadik utas a halál néven játszották, ami a sequelek név- és címadását is predesztinálta - éppen ezért az Idegen neve nálunk ettől kezdve Halál, ami akár mélyebb társadalomlélektani meglátásokat is sugallhatna. Az Alienről sokat írtak már, és joggal: az óriásrovarra, savazó sárkánygyíkra egyaránt emlékeztető, de azért humanoid vonásokat is mutató szuperparazita figurája tényleg erős, s egyben szinte valamennyi félelmünket egyesíti - ezek közül, természetesen az élősködőfóbia mellett, a legfontosabb, hogy letaszíttatunk a tápláléklánc tetejéről, és rögvest előkelő helyre kerülünk mások étlapján.

A kisregény megjelenése idején, 1933-ban az ifjú Simenon már sikeres és jómódú krimiszerző volt, a háta mögött a Maigret-regények első sorozatával. A "félirodalomból" - merthogy a Maigret-ket annak gondolta - ekkoriban a magasabb műfajok és a magasabb irodalmi szférák felé tört, ekkor tett először kísérletet arra, hogy a felügyelő figurájától megszabaduljon. A londoni férfi mindazonáltal le se tagadhatná szerzőjét: a tájfestés, a hétköznapi élet megannyi rettenetes, kilátástalan részletének, s az emberi törekvések hiábavaló tragikumának takarékos, mégis plasztikus ábrázolásmódja visszaköszön megannyi Maigret-történetből.