"Zárkózott vagyok... - Jevgenyij Koroljov zongoraművész

  • Teimer Gábor
  • 2008.02.28 00:00

Film

Tizenhárom év után újra Magyarországra látogatott Jevgenyij Koroljov, aki sokak szerint Bach zenéjének egyik leghitelesebb megszólaltatója. Február 22-i koncertjére mégis Mozartot hozott.

Magyar Narancs: Az interjúra készülvén azzal szembesültem, hogy önről gyakorlatilag semmi nem lelhető fel sem a világhálón, sem a hazai könyvtárakban. Viszont kiművelődtem névrokonaiból, a rakétatervezőből, az énekesből és a teniszezőbőlÉ

Jevgenyij Koroljov: Nem szívesen adok interjút, s azt sem szívelem igazán, ha bármi is megjelenik rólam. Egy moszkvai zenetudós az én Bach-interpretációimról írta a doktori értekezését, és az is nagyon kényelmetlenül érintett. Zárkózott vagyok, és ezt vállalom is.

MN: Akkor ennek tudható be az is, hogy ilyen sokáig távol maradt Budapesttől?

JK: Tény, hogy tizenhárom éve voltam utoljára önöknél. Akkor a Tavaszi Fesztivál meghívásából egy Bach-szólóestet adtam, ahol a "Fúga művészeté"-t játszottam. Azóta nem kaptam meghívást, turistaként pedig valahogy elkerültem Magyarországot.

MN: Ahogy látom, most igyekszik behozni a lemaradást. Az előbb kapott kézhez egy igen vaskos paksamétát a látnivalókról, tetején a Bartók-emlékház ismertetőjével.

JK: Bartók a XX. század egyik legzseniálisabb alkotója, nemcsak a zongora, de szinte valamennyi általa művelt zenei területen. Úgy érzem, tartozom neki annyival, hogy meglátogatom a múzeumot.

MN: Az ön életében kézzelfoghatóbb módon is jelen volt egy másik kiemelkedő magyar zenész, Ligeti György. Kettejük kapcsolata hasonlóan inspiráló volt?

JK: Mindenképpen! Amikor megjelent a "Fúga művészete", fülembe jutott, hogy Ligeti nemcsak elismerően nyilatkozott a felvételről, de vásárolt 300 darabot belőle, és mindenkinek azt adja ajándékba. Aztán az általa szervezett, Kuhmói Kamarazenei Fesztiválon előadhattam egy etűdjét, majd kiderült, hogy egy városban, Hamburgban élünk, így elmentem hozzá, s játszottam neki. Később is sokat dolgoztunk együtt, megszólaltattam az általa szerzett etűdök jelentős részét, amelyeket, számos művével együtt, igen nagyra tartok. Azóta is, ha tehetem, műsoron tartom az alkotásait, és igyekszem ápolni az emlékét. Ennek jegyében lépek fel áprilisban egy dortmundi Ligeti-emlékkoncerten.

MN: Kétszer is említette kiváló Bach-lemezét, Budapestre most mégis Mozarttal érkezett. Kocsis Zoltánnak mondták egy ízben orosz zenészek, hogy számukra Mozart zenéje unalmas.

JK: Számomra ez képtelenség! Mozart muzsikája annyira kifinomult, hogy sokkal nagyobb kihívást jelent jól eljátszani, mint Chopin vagy akár Bach műveit! Utóbbi zenéje úgy fel van építve, hogy egy középszerű muzsikus is nehezen tesz benne kárt, míg Mozart esetében a finomságokra, az apró részletekre annyira kell ügyelni, hogy roppant könnyű élvezhetetlenné tenni.

MN: Pedig azt gondolnám, hogy az ön számára Bach zenéje áll mindenekfelettÉ

JK: Ez így is van! Számomra az ő muzsikája olyan, mint a levegő, nélküle nem tudnék élni. Mindennap játszom Bachot, még akkor is, ha nem koncertezem, mert fontos számomra, hogy naponta hallhassam, játszhassam a zenéjét. Úgy érzem, mind a zenében, mind a művészetben egy bizonyos törvény uralkodik, valamilyen rendszer. Nevezhetjük ezt hitnek, Istennek, bárminek, de ez a valami az, ami mindent irányít és ural. Ezt éreztem és találtam meg leginkább Bach zenéjében.

MN: Egyesek azt vetik az ön szemére, hogy fittyet hány a historikus iskola által lefektetett elveknek. Másként fogalmazva: honnan jön Bach szellemisége, ha nem a kottából?

JK: Egyszerű: belőlem. Egész életemben vele foglalkoztam, és úgy érzem, hogy a véremben van, hogy pontosan értem, mit akar mondani. Olyan, mint amikor valaki egy gyárban éveken át figyeli a munkafolyamatokat, s egy idő után úgy érzi, már ő is meg tudja csinálni. Amúgy a historikus zenélés annak kedvez, aki szeret hangolni, élvezi a hangszerrel való technikai jellegű bíbelődést - ez nem én vagyok. Másrészt az a tapasztalatom, hogy ha szigorúan tartjuk magunkat az elveinkhez, akkor a legtöbb darabot nem is lehetne előadni, mert a régi hangszereket szalonokhoz méretezték, s így a mai koncerttermekben élvezhetetlenné váltak. Mindennek ellenére kedvenc hangszerem épp a clavichord, de ebből is fakad probléma. Megszólaltatása közben magától értetődően az agogikára kerül a hangsúly, ez viszont zongorán egyenesen nevetségesen hat. Tudom és elismerem, hogy ma már megkerülhetetlenek a historikus iskola érvei, teljesen figyelmen kívül hagyni őket, tőlük mereven elzárkózni lehetetlen. Ugyanakkor azt szeretném, hogy ez ne legyen kötelező, mert meggyőződésem, hogy a zenét a művész teszi azzá, ami, és nem a stílus!

MN: Vagyis az ön számára a művel kialakított, kiérlelt és pontosan megfogalmazott érzelmi viszony sokkal fontosabb, mint a tökéletes színvonalú technikai megvalósítás?

JK: Természetesen! Ott van például Arturo Benedetti Michelangeli, aki egész életében a tökéletességre törekedett, mégis minden koncertjén előfordult négy-öt fals hang. Ha nem erre figyel, hanem kellő átéléssel játssza a darabokat, sokkal jobb zongorista válhatott volna belőle. Lemezt én is sokáig azért nem készítettem, mert képtelen voltam szembesülni a saját technikai problémáimmal, ugyanakkor semmiképpen nem akartam a tökéletességre helyezni a hangsúlyt. Negyvenévesen aztán elkészítettem a "Fúga művészeté"-t, s akkor végérvényesen elcsábultam, de azt hiszem, ma már érzelmileg is jobban kezelem a kérdést.

MN: És mi a jövő útja? A versenyeken sorra diadalt arató, elsősorban távol-keleti fiatalok egyesek szerint technikailag kivételes adottságokkal bírnak, de kevesebb lelket képesek a muzsikába belevinni.

JK: Kétségtelen, hogy ők a rengeteg gyakorlás miatt elképesztő technikai színvonalra jutnak, de ahhoz, hogy igazán jók lehessenek, meg kell érezniük, tapasztalniuk az európai lelkületet. A mi feladatunk, hogy ebben a segítségükre legyünk. De higgye el, aki igazán tehetséges, akár európai, akár ázsiai, sosem fog gépiesen játszani.

Visszhang extra

Jevgenyij Koroljov a Magyar Telekom Zenekar vendégeként játszotta Mozart két kolosszális zongoraversenyét, a d-moll (K. 466) és a C-dúr (K. 467) koncertet. Az általunk titkos favoritnak tartott művész fényesen igazolta várakozásainkat; Grigorij Szokolov után ismét egy rendkívüli orosz pianistát ismerhettünk meg, akit nagyon és sokszor visszavárunk. Már pusztán azért is, hogy szólóesten léphessen a közönség elé, bár senki nem vonhatja kétségbe a zenekar igyekezetét. De amikor Koroljov ráadásként eljátszotta az "Ah, vous diraije, maman" című variációsorozatot (K. 265) kétségtelenné vált, hogy egyedül sokkal jobban érzi magát, és még jobban kiviláglott játékának összes jellemzője: a bársonyosan szép, mégis fényes, hatalmas, ugyanakkor egyetlen elemében sem harsány hang, a billentésfajták bámulatos gazdagsága, a színek kikeverésének mámora, a szólamvezetés elképesztő plaszticitása, és a már-már morális értékké váló fölényes derű. Ez utóbbi miatt talán a felhőtlenebb C-dúr zongoraversenyt játszotta jobban; a második tételben megmutatta, hogyan kell a legéteribb legátóval énekelni ezen a máskor oly nehézkes ütőhangszeren, a záró rondó pedig kifutott szinte a teremből. Koroljov játékát semmiféle historizmus nem jellemzi, ám Mozartot kora gyermekeként láttatja, akire mélyen hatottak például C. P. E. Bach billentyűs művei, és persze az apa, Johann Sebastian, akinek művészetét csak élete vége felé ismerte meg. Vagyis a zenetörténelem nagy kontextusa szállt fel a hangokkal, nem a múzeumok süket pora.

A zenekar Haydn úgynevezett "Üstdob" szimfóniájával bebizonyította, hogy az új zeneigazgató, Keller András vezetésével többre hivatott, mint korábban gondoltuk. Messze még a végcél, hiszen pillanatnyilag a pontos összjáték és a hangkép mondhatni mélységélessége sem magától értetődő, nem szólva a rengeteg nyers megszólalásról; de munka folyik, mely jól érzékelhető.

- csont -

Zeneakadémia, február 22.

Koroljov: *****

A többi *** és fél

Neked ajánljuk