Jessica Chastain zsűritag a minap arról panaszkodott Cannes-ban, hogy a szeme elé került temérdek fesztiválfilmben alig akadt olyan nőalak, akire a saját életéből ráismerhetett volna, Will Smith zsűritag pedig a fekete szereplőket hiányolta a versenyből. Nos, a Wonder Woman inkább Jessicának kedvez, végre egy film, amelyben csak nő szerepel, addig legalábbis, amíg a címszereplő felcseperedését követhetjük nyomon egy amazonok lakta szigeten. Az amazonok hercegnője nem is tudja, hogy mi fán terem a férfi, amíg a külvilág – egy első világháborús pilóta képében – be nem robban addigi idillikus életébe. A világháborúkban játszódó szuperhősfilmeknek – és a Wonder Woman ilyen – megvan az a nagy előnyük a nem világháborús szuperhősfilmekkel szemben, hogy világháborúban játszódnak. Ha pedig az elsőben, az megannyi kedves díszlet felbukkanását is indokolja. És így lesz a Wonder Woman mindenekelőtt a díszletesek heroikus küzdelmének megindító filmje, ők tényleg mindent összehordtak a siker érdekében, még korabeli gázálarcokat is szereztek a bolháról, és mint tudjuk, korabeli gázálarcokkal nehéz hibázni. Nehéz, de nem lehetetlen: e mű a kihagyott ziccerek tankönyvszerű, epikus példája, ahol sem a heroizmus, sem a romantika, sem pedig a screwball komédia nemes hagyományai irányába tett kísérletek nem működnek. Ha szuperhősként tankot tartunk a fejünk fölött, ne érzékenyüljünk el, a tank alatt biztosan ne – a WW készítőit erről a műfaji alapvetésről sem értesítette senki. Jessica Chastain haragja szálljon rájuk.
Az InterCom bemutatója
