Csak az idősebbek emlékezhetnek a Zugligetbe közlekedő 58-as villamosra. A járatot 1977-ben szüntették meg, egy darabig azzal áltatták a lakosságot, hogy trolibusszal helyettesítik, aztán persze jött a busz. Csakhogy ezen a vonalon – a többi, hasonlóképp megszüntetett budapesti villamosjárattal ellentétben –, a kézzelfogható emlékek maradandóbbnak bizonyultak. A sokáig üresen álló lóvasúti, majd villamos-végállomást csodával határos módon nem hordták szét, sőt mostanában fel is újították, s helytörténeti gyűjteményként nyitották meg; a két megállóval távolabbi, 1903-tól működő „újabb végállomás” pedig úgy úszta meg a bontást, hogy 1986-tól kempinget rendeztek köré, amelynek bejáratához két régi villamoskocsit is felállítottak. Ezek ma is láthatók.
Sokan úgy is gondolják, hogy e bejáratnál ért véget az 58-as, de valójában ez az utolsó előtti megállóhely volt, pár száz métert a kempingben kell gyalogolni ahhoz, hogy láthatóvá váljék az említett csodaszép, faszerkezetes épület, amely több mint hetven éven át szolgált végállomásként.
Szerencse, hogy az építménynek a megszüntetés után tíz évet sem kellett kihasználatlanul rohadnia, a kemping megnyitásakor kisvendéglőt rendeztek be itt, amely azóta is üzemel. Úgy tűnik, hogy elsősorban az italfogyasztásra rendezkedtek be, hiszen az étlapon tíznél kevesebb tétel szerepel, olyan dolgok, amik már 1986-ban sem számítottak különlegességnek: gulyásleves, pörkölt, rántott sajt, sült csirke, palacsinta. A gulyásleves (1000 Ft) régi kirándulásokat idéz, a múlt század végén, amikor még léteztek falusi kisvendéglők, pontosan ilyet szolgáltak fel: sűrű és erős, a hús néha cipőtalpat, néha vattacukrot idéz, mégsem lehet haragudni érte. A roston sült csirkénél (2100 Ft) viszont nem tör ránk a nosztalgia, és legfeljebb a mennyiségre nem lehet panasz. A rizs túl száraz, a csirkének alig van íze, a siralmas helyzeten csupán a káposztasaláta javít, de így is mérföldekre vagyunk bármilyen konyhai élménytől. A desszertről pedig csak azt érdemes megjegyezni, hogy soha nem gondoltuk volna, hogy a két teljesen átlagos palacsintára (az egyik lekváros, a másik kakaós; 500 Ft) egyszer majd úgy fogunk tekinteni, mint fuldokló a mentőövre. Annyi szent, hogy két fél Hubertusszal minden tekintetben jobban jártunk volna.
