Magyar Narancs: Miért épp roma nők meséltek nekünk az étellel kapcsolatos élményeikről?
Marije Vogelzang: Ez a performansz az elfogadásról szól. Azért női résztvevőkkel celebráljuk, mert a legtöbb nő egyben anya is, aki nemcsak fizikai értelemben táplálja a gyermekeit, hanem a falatokba szőtt mesével, érzelmekkel is. Életünk bizonyos szakaszaiban rá vagyunk szorulva, hogy mások etessenek, gyermekként és idősen is ugyanazt a típusú kiszolgáltatottságot éljük meg, aminél talán már csak az éhes szerető hagyatkozik jobban a másikra. Az étel kiváló kapcsolatteremtő eszköz, mégis társadalmi konvenciók mentén érintkezünk - ha most meg akarnálak etetni, valószínűleg azt gondolnád, nem vagyok normális. Úgy akarok létrehozni egy rendkívül intim köteléket etető és evő között, hogy közben nem kell ezekkel a konvenciókkal harcolnunk.
MN: Ezt hogy éred el?
MV: Nagyon egyszerű képlettel: kiiktatjuk a szemkontaktust. Minden látogató egyesével ül be egy fehér fátyollal lefedett bunkerbe, ami épp annyira van megnyitva, hogy az ételt kényelmesen a másik szájába lehessen adni. Mivel nem látod őt, és ő sem téged, nem arra kell ügyelned, hogy hihetően mosolyogj. Itt minden előítéletedet el kell veszíteni. A játék része, hogy bizalommal fordulsz egy vadidegenhez, és hagyod, hogy a lehető legközelebb férkőzzön hozzád, anyád helyett legyen anyád. A falatok, amiket a szádba ad, az ő élettörténetének apró morzsái, de mivel végig a fátyol másik oldalán marad, arra tanít, hogy tulajdonképpen bárki lehetne.
MN: Miért fontos, hogy ezeket a narratívákat dizájnerként, és nem művészként gondolod végig? Egyáltalán szükség van arra, hogy különbséget tegyünk?
MV: Azért hívom dizájnnak, mert alapvetően ez a szakmám, így tudom hitelesen megközelíteni a témát. Illetve talán még annyiban hangsúlyos a tervezői metódus, hogy mindig ehető végtermékben gondolkodom, nem termelek semmilyen hulladékot. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a művészet kártékony lenne, egyszerűen kevésbé tárgytudatos. De nem ragaszkodom az eating design jelzőhöz, hívhatod cateringnek vagy akár balettnek is, ha úgy jobban tetszik.
MN: Mégis, miért éppen étkezési performanszokat tervezel?
MV: Az Eindhoven Design Academyra jártam, és ott elég nagy volt a mozgástér, de csak az utolsó évben jöttem rá, hogy azért nem dolgozom rendesen, mert nem érdekelnek az olyan hagyományos nyersanyagok, mint a fa meg a fém. Az ennivaló viszont csodálatos alapanyag, hiszen nemcsak látható, tapintható, hanem a száddal, majd a belső szerveiddel érintkezel vele. Ami a holland dizájnkultúrát illeti, a szakmára erősen jellemző konceptuális gondolkodásmód segítségemre volt abban, hogy ne csak tárgyak, hanem rendszerek, élmények tervezésében gondolkozzam. A sajátos tervezői klíma mellett egy másik dolgot is kaptam a hazámtól: silány étkezési kultúrát. A francia vagy az olasz gasztronómiában valószínűleg sokkal nehezebb lenne eating designerként érvényes gondolatokat felmutatni.
MN: Az étel főként külsődleges formajegyeire koncentráló food design ellenében határozod meg magad. Az étkezés tárgyi környezete azonban fontos kérdés lehet egy formatervező számára. Téged mennyire foglalkoztat?
MV: Sokszor tervezek étkészletet vagy tálalóeszközöket, de inkább a performanszokhoz kapcsolódóan. Csináltam egyszer egy olyan vacsorát, ahol a klasszikus sonka-dinnye párosítást félbevágott tányérokkal szeparáltam el. Egy hosszanti asztalnál az egymással szemben ülők kapták a tál két felét, így kényszerűen osztozniuk kellett rajta, ha a teljes gasztronómiai élményre vágytak. Önálló konyhai eszközöket a holland Droog dizájnstúdió felkérésére készítettem - több száz kiselejtezett fakanalat mártottam szilikonburokba, ami cukros, szikkadt krémnek hatott. A látszattal ellentétben nem volt ehető, a szilikonnal mégis sikerült főzésre optimálisan tartani.
MN: Ezek a feladatok jól fekszenek egy formatervezőnek. Az ételeket is te készíted?
MV: Jobb szeretek séfekkel dolgozni, amikor a munka ebbe a fázisba érkezik. Érteni kell az anyag működését kémiai, fizikai szinten, az egy másik szakterület.
MN: Részletes forgatókönyvet dolgozol ki minden eseményre. Előfordul, hogy a látogatók nem várt módon reagálnak? Mennyire lehet megjósolni a performanszok kimenetelét?
MV: A világ minden részén, minden rendezvényen más reakciókat ad a közönség, ettől igazán izgalmas. Egyszer a rotterdami Történeti Múzeumban szerveztem étkezési szeánszot, ahol a második világháború alatt elérhető puritán alapanyagokból készítettünk partifalatkákat. A résztvevők között nagyon sok idős ember volt, akikből éles emlékeket hívott elő ez a pár ismerős íz. Tulajdonképpen a terapeutájuk lehettem, a közös emlékezés megtisztító folyamat volt.
