Múlt szombaton néhány óra alatt megtriplázódott a legrégebbi szabolcsi településként számon tartott Napkor lélekszáma. A falu melletti Udvarház nevű, almafák övezte területen közel tizenötezer ember tolongott, hogy megfigyelhesse, miként dolgozzák fel hetedhét megye hentesei és mészárosai a kezük közé eresztett szerencsétlen sertéseket. Nagy nap ez a falu életében, hiszen böllérfesztiváljának köszönheti, hogy felkerült Magyarország gasztronómiai térképére.
Korán érkezünk, disznók még sehol, csak a készülődő böllércsapatok vannak a helyszínen, kést fennek, forralják a bort, kínálják a fogópálinkát. A szervezők semmit sem bíznak a véletlenre, mindegyik csapatnak a hazai disznó tárolására szolgáló, óllal kiegészített sátrat kellett bérelnie. Akik nem hoztak élő húst, azoknak egy tiszaeszlári tenyésztő segített - igény szerint. Alapszabály, hogy csakis "jó, magyar" mangalicát lehet késvégre kapni, a csupasz sertés szóba sem jöhet, mert - ahogy valaki megjegyezte - "Napkoron háborút viselnek a koleszterin ellen". De a csatákat
a disznókkal kell
megvívni. Suttogások, sikolyok, de leginkább visítás: a konzervatívok szúrnak, a humánus megoldások hívei lőnek. De később, a szőrtelenítés során is összecsap a két iskola: a tradicionálisban forráznak vagy fatüzelésű eszközzel perzselnek, a modernek szerint viszont gyorsabb és hatékonyabb a palackos gázzal működő perzselő.
Az egész országból érkeztek csapatok. Ez a sátor a karcagiaké, azok ott a bátaszékiek, azok a jászárokszállásiak, ők a romhányiak. Palóc böllért is látni, és olyan humoros csapatnevet, mint például a "Szúr-Kálló". Előbb a nyíradonyi polgárőrség csapata lát vendégül bennünket, isszuk az eperpálinkájukat, csodáljuk az ügyességüket. Később ilyen meg olyan kisüstiket, forralt borokat kóstolgatunk, elvégre harminc brigád mérkőzik, s az ajánlatukat nem lehet visszautasítani. Nem csoda, ha reggel kilenckor már majdnem mindenki részeg. Az egyik böllér dülöngélve demonstrálja, hogyan működik a széntüzelésű perzselő, közben majd' leégeti a nadrágunkat. Egy óra múlva már csak a vértócsák jelzik, hogy itt öltek, a disznók
feldarabolva hevernek
a sátrakban. Felfedezzük a Pest megyei rendőrfőkapitányt, Ignácz Istvánt, társaival egy csonka tetemet tisztogat. "Én szúrtam, de azt mondják, nem jól, benne maradt a vér - panaszkodik -, ha benne marad, az a baj, ha kifröcsköl, az a baj, most hogy csináljam, hogy mindenki elégedett legyen?"
A sátrak mellett modern technikával felszerelt színpad. Elnézzük a Kállai-kettőst járó hagyományőrzőket. Kettőt ide, kettőt oda lépkednek fél órán keresztül. Feltűnnek hun/szittya ruhába öltözött, büszke hátrafelé nyilazók is, a Géza-jelmezben járó fejedelem elé pedig térdre ereszkedik egy félrészeg férfi, mire a közelből egy hang: "Nézz má', lekapják a magyart!" A sátrak között a szokásos árusok, meglepetést csak egyikük okoz, speciális hajszárítót kínál. "Ha bundás disznó van, szárító is kell" - mondja valaki a standnál. Furcsa, hogy a grillcsirkés is tarol, hosszú sorok állnak a bódéja előtt, úgy tűnik, vannak, akik még a mangalicáénál is kevesebb koleszterinre vágynak. Odébb monarchiabeli körhinta, átcímkézett törökméz, de a közönséget semmi nem zavarja, jól mulatnak, s ahogy közeleg az eredményhirdetés, no meg a kóstolók ideje, egyre nagyobb az érdeklődés. Mialatt a zsűri a hurka és a kolbász mellett a fogadópálinkát, a forralt bort (szín, zamat, harmónia) és a toros káposztát (elkészítés módja, fűszerezés) is értékeli, elkezdődik az éjszakába nyúló, színvonalasnak mondott könnyűzenei program, ami egyebek mellett nem kevesebbet ígér, mint a nyolcvanas évek legvisszataszítóbb hazai popzenei próbálkozásának, a Z'zi Labornak és a Veresegyházi Asszonykórusnak a nagy visszatérését.
