étel, hordó

Buono

  • ételhordó
  • 2018. március 8.

Gasztro

Egyre halványodik a Skála Budapest Nagyáruház emléke, jövőre a helyébe épült Allee bevásárlóközpont is 10 éves lesz már. Például arra már alig is emlékszünk, hogy volt-e vendéglátás az 1976-tól több mint harminc évig működő könnyűfém falanszterben; ha volt, sem lehetett több jelentéktelen büfénél. Azonban az „utódintézményben” teljesen más a felállás. Az Allee honlapján 27 különböző egység hirdeti magát az „étterem, kávézó” menüpont alatt, a többségük a gyorsbüfés, gyorskávés vonalról ismerős, ám az utcáról megközelíthető Buonóról eddig nem hallottunk.

De alighogy belépünk a rusztikus bútorokkal és különleges LED-világítással feldobott tágas terembe, máris újszülöttnek érezhetjük magunkat. A Buono ugyanis nem önálló entitás, hanem „prémium gyorsétterem” az Il Treno nevű lánc részeként, ami vélhetően csak nekünk újdonság. De akármennyire is gyorsétterem, és akármennyire prémium, nem a tálcás-hamburgeres hangulat jellemző, noha az ételválaszték egy hatalmas világító táblán is olvasható, és rendelni is a pultnál kell. De fizetés után sorszámot kapunk, az ételeket pedig ennek alapján az asztalnál szolgálják fel. A burgonyakrémleves (790 Ft) olyan sűrű, mint egy főzelék, s nem is meleg. Kár érte, mert kellő hőfokon és hígítással jó lehetne, ráadásul tényleg nagyon finom péksüteményt adnak mellé. A „marghareta” pizza (1450 Ft) ismerősnek tűnik, vagyis ugyanolyan, mint bármelyik Il Trenóban. A sajt és a szósz vállalható, kár, hogy a tésztának csak a széle ropog, és ahol „anyag” éri, ott szivacsossá válik. Az viszont egyáltalán nem baj, hogy malomkerék méret helyett csak 26 centi az átmérője. Az igényesebb éttermi berendezés mellett valószínűleg az olyan ételek miatt „prémium” a Buono, mint az aszalt szilvával töltött csirkemell (1590 Ft), amit gazdag zöldkörettel és sült krumplival tálalnak. A három töltött húsrolád esetében a mennyiség és minőség megfelelő egyensúlyáról beszélhetünk, de sajnos a zöldség íztelen, a krumpli pedig hideg. A citromtorta (750 Ft) egy közepes pékségben minden bizonnyal a legnagyobb csáberő lehetne, itt inkább szerény és túlárazott záróakkord.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.