kertész lesek

Legénykert

  • kertész lesek
  • 2021. június 9.

Gasztro

A hűvösvölgyi vendéglátás évszázadokon át egyet jelentett a Balázs Vendéglővel.

Az 1799-ben nyílt kerthelyiség azután vált tömegek kedvencévé, hogy 1900-ban átadták a közeli villamosvonalat, és attól kezdve egészen 1979-ig töretlen népszerűséggel működött, bár az államosítás után az lett a neve, hogy Népkert. „A hűvösvölgyi Népkert felkészülten várja a kettős munkaszüneti napot. (…) Az étlapon szereplő meleg ételeken túl 220 kiló virslit, 22 ezer palack üdítőitalt, 25 ezer üveg sört és 50 hektó hordós sört tartalékoltak” – számolt be az áprilisi szezonnyitásról 1974-ben a Népszabadság, másutt 7–8 ezer hétvégi vendégről írnak – ma már ennek a töredéke is elképzelhetetlen.

A vendéglő 1981-ben egy zárlatos kávégép miatt égett le, majd az évtized végén nyílt meg (újra Balázs Vendéglőként). Műemléki védettséget is kapott, de miután 2004-ben bezárták, az üres épület nem húzta sokáig, öt évvel később, gyanús körülmények között megint leégett. A romokat 2012-ben dózerolták el.

Gondolhatnánk, hogy az egykori legendától két utcára (Rezeda utca 1.) lévő kerthelyiség hiánypótlóként jött létre, ám a méreteiben jóval szerényebb Legénykert már vagy harminc éve működik, a cégtábla betűtípusa, illetve a kerítés alapján változatlan formában. De az asztalok és a székek valószínűleg újabbak. Egyáltalán nem emlékeztetnek a régi idők zöldre mázolt bútoraira, és nincs kockás abrosz sem. Pontosabban, semmilyen abrosz nincs, az „igényességet” az asztalokra helyezett egy-egy váza virág testesíti meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.