A rendszerváltás idején az indiai éttermek nem tudtak olyan vastag gyökeret ereszteni, mint a kínaiak. Ennek az lehet a legfőbb oka, hogy míg a kínaiak nemcsak étellel, hanem gyakorlatilag mindennel megjelentek a piacon, az indiaiakra a távolságtartás volt jellemző. Például indiai olcsóboltot (és gyorsbüfét) azóta is lámpással kell keresni, pedig biztosan lenne vagy inkább lett volna rá érdeklődés. Ennek ellenére nem mondhatnánk, hogy a rugalmatlanság jellemezné a szerény hazai kínálatot. Például a Maharaja lassan huszonöt éve működik, pókhálósodás helyett hálózattá vált – három budapesti és egy szentendrei étteremmel –, City névre hallgató alegységük a Csengery utca 24. szám alatt várja a kedves vendégeket. Amit szó szerint is lehet érteni, mivel egy szuterénről van szó.
Szombat délután három asztal foglalt, ez kevesebb mint fél ház. A „pinceség” egyáltalán nem zavaró, a berendezés szerény, van néhány kötelező dekoráció: Krisna & tsai. A festett arcképes Maharaja-logó mellett elsősorban a fehérre meszelt fal dominál, de a tisztaságérzeten ennél is nagyobbat lendít, hogy sem étel-, sem füstölőszag nem terjeng.
Előételnek csirkepakorát (1390 Ft) kérünk. Csicseriborsólisztben panírozták, sokkal könnyebb és izgalmasabb, mint közeli rokona, a rántott csirkefalatok. Az indiai édes kukoricaleves (790 Ft) megítélése nem ennyire egyértelmű. Mintha fűszeres forralt tejet kevertek volna össze kukoricakonzervvel, még azt sem állíthatnánk, hogy indiai jellege van. Nem így a dal makhaninak nevezett „feketelencse-főzeléknek” (1890 Ft), amiről mondhatnánk azt is, hogy az egzotikus ételek kvintesszenciája. Dicséret jár a naan-kenyérnek (570 Ft) és a szárított gyümölcsökkel készült házi specialitásnak, a Maharaja csirkének is (2990 Ft), viszont a mattar paneer nevű zöldborsós-sajtos egytálétel (1590 Ft) csalódás, bár ez is csak a szinte világítósan mirelit borsó miatt.
