Nincs egy pont, amire rá lehetne mutatni, hogy itt rontotta el a Microsoft, de olyan pont sincs, amire nyugodt szívvel azt mondhatjuk, hogy eddig rendben mentek a dolgok. Ebben az iparágban senki sem az örökkévalóságnak alkot; „eldobható”, rövid szavatosságú termékek uralják a piacot, az eszközök többségének nincs jövője, a Microsoft mobilos próbálkozásainak azonban jelene sem igen volt.
A cég október 12-én jelentette be a Windows Phone platform halálát. Bár a halál okát hivatalosan nem jelölték meg, nyilvánvaló, hogy a szoftver minden tekintetben jelentéktelenné vált. Frissítések nem érkeztek hozzá, az új appok sem záporoztak, a rendszer piaci részesedése pedig a NetMarketShare szerint alulról súrolja az 1 százalékot. Egy olyan piacról van szó, amelyet az Android 65, az Apple mobil operációs rendszere, az iOS 32 százalékban ural. A mobilok versenyében a Windows Phone talán csak viccnek volt jó, bár ahhoz meglehetősen költségesnek bizonyult.
A kétezres évek eleje mobiltelefonos szempontból meseszép időszaknak számított. Az eszközök széles körben elterjedtek, a telefongyártók azon voltak, hogy felmérjék, milyen funkciókat lehet beépíteni a mobilokba. Ez volt a polifonikus csengőhang, a Java alkalmazások és a vad dizájnok kora. Meg a kettéhajtható mobiloké, a strapabíró telefonoké, a női táskákba tervezett, púderdoboz alakú jószágoké. Nagy erőkkel folyt a munka a tömeges népszerűséget soha el nem érő tenyérszámítógépek (PDA) és a mobilok összeolvasztásán is. Ebből a kísérletből született a PDA-ra tervezett Windows Mobile operációs rendszer, amelynél a képernyőt kis műanyag tollal nyomkodva lehetett használni.
Kiesett évek
A Microsoft jól érezte, hogy a hamar elöregedett rendszerrel valamit kezdenie kéne, 2004-ben a cégen belül külön csapat alakult a felújítására, a működését azonban hamar leállították. Legközelebb négy év múlva, 2008-ban kaptak észbe, ekkor azonban már nem a Microsoft tervei tartották lázban a világot, hanem a 2007-ben piacra dobott iPhone.
Annyi belátás azért szorult a Microsoftba, hogy nem a régi szoftver foltozgatásával akarta felvenni a versenyt az iOS-szel és az ekkor még meglehetősen kezdetlegesnek számító Androiddal. Minden a kukába került, az új rendszer új nevet és új dizájnt is kapott. Az ekkor még Metrónak nevezett (később Modernre keresztelt), szögletes, minimalista ikonokkal operáló dizájnnyelv jól felismerhető volt. A Windows 10-et futtató eszközök képernyőjéről még ma is visszaköszön több olyan elem, amit még a telefonok ráncfelvarrásakor találtak ki.
A látványos nekifutást azonban olyan bénázás követte, ami még a nagy komikusnak, Groucho Marxnak is a becsületére vált volna. Pedig a Microsoft, bár némi fáziseltolódással szállt be a versenybe, egyáltalán nem volt elkésve. Az Android első verzióit például kizárólag az azóta eltelt idő tudja megszépíteni. Az olyan, akkor ikonikusnak szánt készülékeket, mint például a HTC Hero, pedig még az idő sem. Akkor még az iPhone is csak félig-meddig kiérlelt koncepció volt. A gyors mobilnetes kapcsolat, a telepíthető appok mind-mind hiányoztak a telefonból.
Jó ötletekkel és megfelelő sebességű frissítésekkel a Microsoft – amelynek bőven volt tapasztalata a hardvergyártókkal való együttműködés terén – akár labdába is rúghatott volna. Ehelyett platformját a lassú és rendszertelen szoftverfrissítések, a nagy időközökkel piacra dobott új készülékek és az olcsó mobilok felé való lecsúszás tartotta karanténban. Minden ötlet bemutatása után megtorpantak, késtek a szolgáltatások bevezetésével, látnoki képességgel is nehéz lett volna megmondani, hogy mit is akar a Microsoft. Pedig a vízió, a mobilos életmód ígérete helyénvalónak bizonyult.
Égő tornyok
A cég két vonalon is próbálkozott. Nemcsak a bejáratott készülékgyártó partnerek használhatták az új operációs rendszert (ezek a készülékek már 2010 októberében a piacon voltak), de 2011-ben a Microsoft tartós együttműködési szerződést kötött a Nokiával. A Nokia erre az üzleti döntésre tett fel mindent, lassan leállította a saját mobilos operációs rendszerek (a jó öreg Symbian és a készülőfélben lévő MeeGo) fejlesztését, hogy windowsos készülékeket dobjon piacra. A közös munka eredménye a Lumia sorozat volt, amelynek első – színes és mutatós – példányai a 2011-es karácsonyi szezonra meg is jelentek. A következő év januárjában, a Las Vegas-i CES szakkiállításon a Lumia 900 csúcstelefon is bemutatkozott. Az első, Mango nevű szoftverfrissítésig lényegében rendben mentek a dolgok, azt azonban már nehezen fogadták a windowsos telefon vásárlói, hogy a cég 8-as számú operációs rendszerére alapozott új mobilos szoftvert az addig eladott készülékeknek csak a töredéke kapta meg. A döntést lehetett védeni ugyan, de a bizalmat alaposan megrendítette ez a húzás.
A 2013-as barcelonai mobilos szakkiállításon, a WWDC-n drót nélküli töltők, színben a Microsoft Lumia telefonjaihoz illő fejhallgatók és kihangosítók garmadáját mutatta be standjain a Nokia. Mindez menő volt és fiatalos, még ha a számok túl nagy örömre nem adtak okot. A Nokiát ekkor még nem vásárolta fel a Microsoft, de a piac már tudta, hogy jegyben járnak: 2014-ben pedig megköttetett a frigy is.
Ha van olyan céges sztori, ami fennmarad a Microsoft és a Nokia közös történetéből, akkor az Stephen Elop, a Nokia akkori vezérigazgatójának híres 2011-es belsős körlevele. A burning platform memo néven ismert dokumentum a szebb napokat látott telefongyártót égő olajfúró toronyhoz hasonlította, és két utat vázolt fel. Kivárni, míg mindenki elpusztul a tűzben, vagy beleugrani az Atlanti-óceánba, abban reménykedve, hogy az némi esélyt jelent a túlélésre. A Nokia esetében ez az ugrás az volt, hogy 2013 szeptemberében igent mondtak a Microsoft felvásárlási ajánlatára.
A két cég egyesülése a legjobb indulattal sem mondható sikertörténetnek. A Microsoft ugyan csodálatosan szép Lumia telefonokat dobott piacra, a piaci részesedése azonban tovább csökkent. Az égő fúrótorony bevonult a menedzsmentoktatás irodalmába, kitalálójával kapcsolatban azonban rendre azzal élcelődött a sajtó, hogy ő az az ember, aki képes volt az egyik lángoló toronyról a másikra átugrani. Visszatekintve, a gúnyolódóknak teljes mértékben igazuk volt. Ma már történelmietlen az a felvetés is, hogy mi lett volna, ha a Microsoft a Windows helyett az Android operációs rendszerre tér át. Vajon a Nokia hardvertervezési jártassága és szolgáltatásai segítettek volna a túlélésben? Soha nem tudjuk meg.
Mindenesetre a kommunikáció terén a Microsoft mindent megtett, hogy azt az üzenetet sugározza, hogy a Windows Phone mobilokkal minden a legnagyobb rendben. Az olyan cikkek, mint a „Hatalmas durranásnak ígérkezik az új Lumia” vagy a „Vadiúj szoftverrel jöhet az új Microsoft okostelefon”, éves rendszerességgel jelentek meg, noha a drágább androidos mobilokkal vagy az iPhone-nal versenyző Windows telefonnak évek óta nem jelent meg új verziója. Fantomakciókra azonban mindig volt energiája a cégnek, és még valami naprakész, a trendekhez passzoló koncepcióra is futotta arról, hogy miként is fest majd a mobiltelefonos jövő.
2015-ben be is mutatták a megváltónak hirdetett ötletet: az asztali gép – vagy legalábbis laptop – erősségű okostelefon lehet az az eszköz, amely minden mást kivált. Persze a jelenleg ismert telefonok is hasonló funkciót töltenek be: nyomkodjuk őket a buszon, csetelünk rajtuk tévézés közben, rajtuk van az IKEA-kártya és az esti színházjegy. A Microsoft azonban olyan jövőt álmodott meg, amelyben a dokkolóba ültetett mobil lenne a munkahelyi számítógép, otthon pedig a tévére kötött telefon szolgálna médialejátszóként. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy amit a Microsoft forradalmi újdonságként tálalt, az legalább egy húsz éve ismert ígéret, amit az IBM-től a Motorolán át a Google-ig vagy féltucatnyi cég elsütött már egyszer. Az elképzelést sosem koronázta sikert. A felhasználók szívesebben vásároltak olyan eszközöket, amelyeket esetenként telefonnal lehetett távirányítani, de a mobilt nem kellett közvetlenül hozzájuk csatlakoztatni. Az egy eszközben magunkkal hordott digitális élet ötlete megbukott, mert amennyiben a telefont kivesszük az egyenletből, vagyis a kiegészítők közül, nem marad más, mint egy drága és működésképtelen alkatrészekkel teli lakás – filmet nem játszó médialejátszóval vagy számítógép nélküli spéci monitorral. Jövőképnek azonban nem volt rossz – nem is ezen múlt a Windows Phone bukása.
Szomorú sivárság
A beígért, hatalmas durranást és a vadonatúj szoftvert váró elemzőknél akadtak azért pesszimistább szakemberek is. Gálffy Csaba, a HWSW informatikai szaklap főszerkesztője már 2014 nyarán figyelmeztette az olvasókat, hogy nincs olyan piaci rés, amelybe a Microsoft telefonjai illenének. Ráadásul múlófélben van az a világ is, amikor az emberek a céges és a magántelefonjuk között váltogatnak, a két eszköz összeolvadt. Ezzel pedig a munkáltatótól kapott, üzleti felhasználásra szánt Windows Phone telefon is leértékelődik. Mégis, ki akarna olyan mobilt, amire nem jönnek meg a magán sms-ek? És melyik cég döntene úgy, hogy az 1–2 százalékos részesedésű Windows Phone támogatására akár egyetlen fejlesztőt is áldoz? Hiába testre szabható eszköz az okostelefon, ha nincs mivel testre szabni. A majdnem üres szoftverboltból nem lehet új játékokat, kényelmesebb naptárat, okos tennivalólista appot telepíteni. Marad a gyári alkalmazásokkal teli, szomorúan sivár készülék.
A számos „mi lett volna, ha” forgatókönyv között nemigen találni olyat, amelyben a Windows Phone sikeres termék lehetett volna. A belharcokat vívó Microsoft megengedhetetlenül lassúnak bizonyult. Steve Ballmer későn (2013-ban) távozott a vezetői székből, a mostani Microsoftot amúgy érdekes irányokba kormányzó Satya Nadellának pedig romhalmazból kellett volna mobilos termékportfóliót építenie. Persze az is egyfajta eredmény, bár inkább csak PR-teljesítmény, hogy a Microsoftnak közel egy évtizeden át sikerült elhitetni magáról, hogy pillanatokon belül előrukkol a tökéletes mobillal.
(A szerző pompás techblogot ír a magyarnarancs.hu-n Másvalaki problémája címmel.
Ne mulasszák el felkeresni!)
