Jól jellemzi a hazai lakosság viszonyát a hivatalosan készpénz-átutalási megbízásnak nevezett fizetési formához, hogy a valamennyi pénzmozgásra kivetni tervezett tranzakciós adót a köznyelv egyszerűen sárgacsekk-adóként aposztrofálja. A postai csekk használata Magyarországon olyan evidencia, hogy a rá való hivatkozás az új közterhet könnyen érthetővé és azonnal átélhetővé teszi.
Ha kell, ha nem
A Magyar Nemzeti Bank tavalyi felmérése szerint a háztartások tranzakcióinak összértékéből 29 százalékot tesz ki a sárga csekkes fizetés. De ha a legjellemzőbb területet, a rendszeres fizetéseket (a tágan értelmezett rezsiköltségek kiegyenlítését) nézzük, akkor a csekkes befizetés részesedése már 83 százalékos. Az esetek döntő többségében tehát a postán sorban állva egyenlítjük ki a közműdíjakat és a távközlési (internet, telefon, tévé) díjakat, illetve valamivel ritkábban a hiteltörlesztést, a biztosítási díjakat, az illetékeket, bírságokat. Míg Nyugat-Európában a közműdíjakat 90 százalékban csoportos beszedési megbízással egyenlítik ki - ez nálunk nem éri el a 8 százalékot, és az eseti banki átutalások aránya is hasonló.
A lényegében hungarikumnak tekinthető fizetési mód azért is tűnik manapság anakronisztikusnak, mert bankszámlája szinte mindenkinek van, és a háztartások bő négyötödében legalább egy családtag bankszámlára kapja a rendszeres jövedelmét. Vagyis a csekkbefizetők előbb készpénzt vesznek fel a számlájukról, befizetik a postán, ahonnan egy másik bankszámlára kerül a pénz. Amikor időnként felmerül, hogy a csekkes fizetés az elektronikus helyettesítőkhöz képest drága, elavult, a papíralapú ügymenet és a készpénzszállítás miatt aligha környezetkímélő, a Magyar Posta vezetői rendszerint arra hivatkoznak, hogy az ország nem Budapestből áll, és sok településen, valamint bizonyos lakossági csoportoknál nincs alternatívája. A jegybanki vizsgálat szerint viszont az összkép ennél bonyolultabb. A sárga csekk a nagyvárosokban épp oly kedvelt, mint vidéken, és az életkor hatása sem egyértelmű: bár a 30 év alattiak valóban nyitottabbak a modern fizetési formákra (a csekk azonban náluk is a befizetések 60 százalékát adja), a postai megbízás mégis a 40-49 éves korosztályban a legnépszerűbb, és nem - mondjuk - a nyugdíjasoknál.
A készpénz-átutalási megbízás (és általában a készpénzhasználat) elterjedtségének okai között nyilván szerepet játszik a megszokás, az alulinformáltság, a pénzügyi kultúra hiánya, vagy az elektronikus műveletekkel szembeni bizalmatlanság. Érdekes ugyanakkor, hogy a magasabb iskolai végzettséggel és a nagyobb jövedelemmel a csekkes fizetés gyakorisága még nő is, tehát más is befolyásolja a döntést. Az egyik ilyen ok, hogy a csekk használata a befizetőnek nem kerül közvetlenül pénzébe, hiszen a csekk díját a pénz címzettjétől vonja le a posta. (Amelyik országban van is hasonló szolgáltatás - például Csehországban vagy Nagy-Britanniában -, ott a befizető állja a szolgáltatás díját, ezért ez a fizetési mód nem is népszerű.) A normál átutalási megbízásért jelenleg 82 forintot plusz az érték 0,36 százalékát, de minimum 112 forintot kell fizetniük a szolgáltatóknak. Ez jóval több, mint a csoportos beszedési megbízás vagy az eseti banki átutalás fogyasztók által fizetett díja, sőt ezek bizonyos banki csomagokban nem is kerülnek pénzbe. A díjminimum miatt a csekk költsége az alacsonyabb összegű befizetéseket arányaiban jobban sújtja - mondjuk a szemétszállításnál a havi díj öt-hat százalékát is jelentheti -, de elhanyagolható mértékűnek a drágább közmű- vagy távközlési szolgáltatások esetén sem nevezhető. A csekkdíj önmagában 30 milliárdos költség, míg a teljes társadalmi költség (többek között a befizetésre fordított időt is figyelembe véve) a jegybank számításai szerint évente 39 milliárd forint. A fogyasztói ingyenesség pedig természetesen csak látszólagos: a díj végül beépül a szolgáltatások árába, és pusztán arra "jó", hogy a sárga csekk népszerűsége fennmaradjon. Hamar csökkenne e fizetési mód részaránya, ha az árát közvetlenül a használatáról döntő szereplő, tehát a fogyasztó fizetné meg. A csekkes rendszer üzemeltetésében ráadásul igen magas a fix költségek aránya, ezért a tranzakciók számának csökkenésével komolyan megdrágulna az egyes tranzakciók ára, ami tovább erősítené a népszerűségvesztést.
Mivel a csekkdíj több százmilliós vagy akár milliárdos tétel is lehet az egyes szolgáltatóknál, az utóbbi években több távközlési cég is megpróbálta az átutalási megbízás árát a fogyasztókra terhelni, magyarán a sárga csekkel fizető ügyfelek havi díját megemelték (indoklásukban persze leginkább a környezetért aggódtak). Ez elméletileg jogos, hiszen a számla kiegyenlítésének kötelezettsége a Ptk. szerint a fogyasztót terheli. Sőt, éppen az a jogszerűtlen, ha a csekkdíjat az összes fogyasztóra szétterítik: aki személyesen az ügyfélszolgálaton, papíralapú vagy elektronikus banki átutalással, illetve csoportos beszedési megbízással egyszer már fizetett a pénz eljuttatásáért, az hátrányos megkülönböztetést szenved, ha az általa igénybe nem vett csekkes szolgáltatásért is fizetnie kell.
Örök darab
A gyakorlatban persze nem ennyire egyszerű, mivel az áthárítás tényleges formáját is vizsgálni kell. Nem korrekt az eljárás, ha nem a tényleges díjat szedik be a szolgáltatók, hanem mondjuk büntető felárral terhelik a sárga csekkel fizetést, vagy nemcsak a pénzforgalmi szolgáltatásért, hanem a papíron kiküldött számláért is többletdíjat számítanak fel (a számla kiállítása a szolgáltató felelőssége). Továbbá a szolgáltatók általános szerződési feltételei rendelkeznek a számlakiegyenlítés módjairól és költségeiről, a csekkdíj áthárítása tehát egyoldalú szerződésmódosítást jelent; kérdés, hogy az ágazati törvények szerint ez tisztességes magatartásnak minősülhet-e. A sokrétű probléma miatt egyelőre nincsen megoldás: van olyan ügy, amelyik a fogyasztóvédelmi hatóságnál vár döntésre, és olyan is, amelyik a rendes bírósági eljárást megszakítva az Alkotmánybíróságon vagy az Európai Bíróságon parkol. Érdekes módon mindeközben a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításoknál teljesen magától értetődő, hogy a csekken fizetőknek magasabb a biztosítási díjuk.
Egészen más a helyzet a közműszolgáltatásoknál, hiszen azok árszabályozás alá esnek, azaz csak a hatóság által elismert, indokolt költségeiket érvényesíthetik a szolgáltatások árában. Bár a csekkdíjnál könnyebben azonosítható költséget nehéz elképzelni, e szolgáltatók mégis egységesen beépítik az árakba a pénzforgalmi díjat, akár csekken, akár máshogy fizet az ügyfél. A Bajnai-kormány idején volt egy próbálkozás, hogy önálló tétel legyen a számlán a csekkdíj, vagy legalább kötelező legyen kedvezményt adni a más módon fizetőknek. A Magyar Energia Hivatalnak értelemszerűen nem volt ellenvetése, de az MSZP vezetése a választásokra tekintettel elzárkózott az ötlettől, mondván, többeket haragítana magára a díjemelés, mint ahányan örülnének a csökkenésnek - amúgy legutóbb, a Magyar Telekom 142 forintos csekkdíjára adott lakossági reakciók alapján politikailag alighanem igazuk volt (noha ez a végeredmény tekintetében mit sem számított). A választások óta semmi nem történt, pedig most már nem is hivatali határozat, hanem miniszteri rendelet tartalmazza a szabályozott árakat, tehát a módosítás még egyszerűbb lenne.
Az évente feladott 270-280 millió sárga csekk a maga háromezer milliárdos összforgalmával a Magyar Posta egyik, ha nem a legnagyobb profitot hozó "üzletága"; a cégtől nyilván nem várható el a szolgáltatás visszaszorítása. A jövőre esedékes teljes liberalizáció sem fenyegeti az egyeduralmát: az esetleges konkurencia piacra lépése több tízmilliárdos kezdő beruházást igényelne, miközben olyan fogyasztói elérési arányt, mint a bejáratott, többezres fiókhálózattal rendelkező posta, aligha produkálhatna bárki is. Ugyanakkor a posta állítólag gőzerővel készül a piacnyitásra, és előbb-utóbb a 90-es évek közepén beállított informatikai rendszerét is le kell cserélnie. Valamilyen komolyabb technikai fejlesztés tehát valószínű, és ha más nem is változik, legalább a sárga papírdarab használata mérséklődik talán (például vonal- vagy QR-kódolvasók telepítésével). De a termék példátlan sikeréhez hozzájárul egy olyan tény is, amelynek említésével ugyan gyakran találkozunk, de a vizsgálatok sosem mutatják a tényleges hatását. Ez nem más, mint hogy rengeteg magyar munkavállaló - legalább részben - készpénzben kapja a fizetését. Ennek oka jórészt az adóelkerülés; nem meglepő tehát, hogy a rezsiszámlák kiegyenlítésekor előnyben részesítik a kevésbé nyomon követhető módszert. A fekete és szürke foglalkoztatásban éppúgy nincsen javulás, mint a pénzügyi kultúrában és az állami szabályozásban: vagyis a sárga csekkel még sokáig együtt élünk.
