Amióta Vlagyimir Putyin 2000-ben hatalomra került, az orosz állam többségi tulajdonában lévő Gazprom önálló külpolitikai tényezővé erősödött. Az 1989-ben alapított óriásvállalat az elmúlt évtizedben az Európai Unió éves földgázszükségleteinek közel 30 százalékát szolgáltatta. (A kisebb transzportvállalatokkal együtt Oroszország biztosítja az unió éves gázigényének mintegy 36 százalékát.) A cég uniós piaci részesedése még a 2008-as válság idején sem esett 27 százalék alá. Ám ahogy a Gazprom növekedett, úgy került egyre szorosabb függőségi viszonyba az európai piaccal: amennyire szüksége van ugyanis az orosz földgázra Európának, ma már legalább annyira szüksége van az ebből származó bevételekre az orosz államnak is. Az orosz olajexport 80, a gázexport 70 százaléka irányul uniós országokba, és az ebből származó bevételek megkerülhetetlen tételei Oroszország költségvetésének. Ha a kiviteli vámokat is beleszámoljuk, az orosz olaj- és földgázkitermelésből származik az éves orosz büdzsé 42 százaléka.
Az oroszok állásait ugyanakkor erősen fenyegeti, hogy az európai földgázpiac jelenleg jelentős változáson megy keresztül. Nem csak arról van szó, hogy egyre több alternatív energiaforrás áll az országok rendelkezésére. A 2008-as gazdasági világválság óta a kontinens energiafogyasztása visszaesett, és miután az Egyesült Államok növekvő palagáz-kitermelése révén 2009 óta önellátó lett, a közel-keleti országok Európa felé irányították kapacitásaikat. Mindeközben Norvégia részesedése is nőtt a piacon. Ezzel párhuzamosan egyre több part menti ország kezdte meg a cseppfolyós formában importált földgáz átvételére alkalmas LNG-terminálok építését, amelyek megkönnyítik az alternatív exportőrök piacra lépését (LNG: liquid natural gas, azaz cseppfolyósított földgáz). A piacátalakulás eredményeként a Gazprom külföldi forrásból származó nyeresége több mint harmadával csökkent.
Válságmenedzsment
A visszaesésben szerepe volt annak is, hogy a Gazprom a 2000-es évek közepétől egyre nehézkesebben tudta célba juttatni szállítmányait. Ennek alapvető oka az volt, hogy Oroszországból csak Fehéroroszországon és Ukrajnán keresztül vezetnek gázvezetékek Európa szíve - a kontinens földgázellátásának harmadát irányító ausztriai Baumgarten elosztóközpont - felé. A Szovjetunió felbomlása után az egyes államok megörökölték a területükön lévő vagyont, így Ukrajna a megalakulása óta maga rendelkezik az országot átszelő vezetékekkel. Az orosz földgázexport ebből adódó sebezhetőségét pontosan megmutatta a 2006-os és a 2009-es orosz-ukrán gázkrízis. Az orosz államvezetés nehezen emésztette meg, hogy a narancsos forradalom után unióbarát kormány vette át az irányítást a Putyin-közeli Viktor Janukovicstól, ezért önkényesen emelni kezdte a földgáz árát. Erre a Viktor Juscsenko, illetve Julia Timosenko vezette rezsimek azzal válaszoltak, hogy megkezdték lecsapolni az Ukrajnán át közlekedő nemzetközi földgázszállítmányokat. A második vita akkor tetőzött, amikor 2009 első napján Oroszország felfüggesztette az Ukrajnán keresztüli földgázkereskedelmet, és emiatt számos közép-európai ország - köztük Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Szlovákia, vagy éppen Magyarország - maradt ideiglenesen orosz földgázellátás nélkül. A Gazprom pozícióvesztése és az ukránokkal folytatott gázvita két fontos tanulsággal szolgált az oroszok számára. Egyrészt a Gazprom sokkal engedékenyebbnek bizonyult uniós partnereivel szemben a lejáró hosszú távú take-or-pay szerződések meghosszabbításakor. A take-or-pay keretében az eladó garantál az ügyfélnek egyéves, köbméterben meghatározott földgázmennyiséget, és a felek megállapodnak, hogy a vevő ennek mekkora minimális részét köteles átvenni vagy kifizetni. Ez bevett földgázpiaci konstrukció, mivel az éves felhasznált kapacitás mindig nagyban függ az időjárási viszonyoktól is. 2010-re az oroszok Szlovákia, Szerbia, Bulgária és Szlovénia mellett olyan, az orosz exportnak kevésbé kiszolgáltatott országokkal is újraszerződtek, mint Ausztria vagy Olaszország. De talán ennél is fontosabb lett az oroszoknak, hogy biztosítsák a zavartalan földgázforgalmat Európa irányába. Erre két biztos megoldás kínálkozott. Az egyik, ha Oroszország ráerőlteti politikai-gazdasági akaratát a mindenkori ukrán kormányra és oligarchákra. Viktor Janukovics első bukása óta egész Európa tisztában van Putyin e törekvésével. A másik, ha Oroszország alternatív útvonalat talál a földgáztartalékok értékesítésére. Nem véletlen, hogy alig valamivel az első ukrajnai krízis után döntöttek a befektetők a Déli Áramlat gázvezeték megépítése mellett: ez lenne az a vezetékrendszer, amely Ukrajna megkerülésével is képes biztosítani Európa földgázellátását.
Csövezés
A Déli Áramlatról szóló első megállapodást 2008 januárjában írta alá a Gazprom és a projekt másik nagy befektetője, az olasz Eni olaj- és földgázipari vállalat; a felek akkor jegyeztették be Svájcban a hálózat kiépítésére létrehozott közös cégüket, a South Stream AG-t. Eredetileg a Gazprom és az Eni saját tőkéből finanszírozták volna a projektet, de a piac kiszámíthatatlansága és az olasz fél későbbi elbizonytalanodása miatt kénytelenek voltak szélesíteni a befektetői kört. Az Eni végül a vállalat 20 százalékát tartotta meg, és így lett egyaránt 15 százalékban partner a francia energiaipari vállalat, az Électricité de France, és a legnagyobb német gáz- és olajkitermelő vállalat, a kasseli Wintershall. Szükség is volt tőke előteremtésére: a több mint 63 milliárd köbméter földgáz szállítására tervezett Déli Áramlat előzetesen kalkulált összértéke meghaladja a 16,5 milliárd eurót. Ez a kapacitás elegendő lenne ahhoz, hogy a Gazprom zavartalanul ellássa közép-európai ügyfeleit anélkül, hogy azt az ukrán politikai helyzet bármilyen módon befolyásolná. (Az Oroszországot és Európát összekötő gázvezetékrendszerekről Ezer szálon című keretes írásunkban olvashat.)
Oroszország már kiépítette belföldön futó vezetékrendszerét a szibériai Jamal-félsziget földgázmezőitől egészen a Fekete-tenger nyugati partjáig. A Gazprom vezetői ezt a munkát szeretik úgy beállítani, mint ami mutatja elkötelezettségüket a Déli Áramlat projekt iránt. Valójában arról van szó, hogy a déli orosz földgázmezők kimerülőben vannak, és az országot átszelő vezeték megépítése a belföldi ellátás miatt egyébként is szükséges volt. A hálózat mindenesetre elérte a Fekete-tenger keleti partját, és már csak a befektetők jóváhagyása hiányzik ahhoz, hogy a fúrógépek a tenger alá menjenek - de ezt a lépést az oroszok évek óta halogatják.
A tervek szerint az új vezeték-együttes fő csapása a tenger alatt haladna kelet-nyugati irányban, majd Bulgárián keresztül lépne át Szerbiába. (Putyin semmiképp nem vinné Románián keresztül a Déli Áramlatot, mert - történelmi okokból - nem bízik a románokban.) Felmerült olyan opció, hogy a földgáz Szerbiából Horvátországon és Szlovénián keresztül jutna el Ausztriáig. Ezt a befektetők végül elvetették, mert a hegyvidékeken keresztül költséges lenne vinni a csöveket, ráadásul egyik érintett országnak sincs meg a megfelelő tározói kapacitása. Magyarország azért is lett megkerülhetetlen tranzitország a Déli Áramlat legfrissebb vázlataiban, mert nálunk nincsenek jelentős magasságkülönbségek, a pufferelés miatt fontos tárolókapacitás viszont jelentősnek mondható. A jóváhagyott tervek szerint így a rendszer a Szerbia- Magyarország-Szlovénia útvonalon éri majd el Baumgartent; Bosznia-Hercegovina és Horvátország pedig egy-egy leágazó vezetéken keresztül részesül az energiahordozókból.
Beszól az unió
A Gazprom-menedzsment időben megkezdte a projekt előkészítését. 2008 és 2011 között Oroszország az összes tranzitországgal bilaterális egyezményt írt alá, a Gazprom pedig külön-külön megállapodott az egyes nemzeti energiavállalatokkal a kiépítés és a későbbi üzemeltetés kondícióiról. Az egyezség minden esetben egy helyi vegyes vállalat megalapításával jött létre; e cégek 50 százalékát a kijelölt helyi energiakereskedő vállalat, másik felét a Gazprom tulajdonolja. Ezzel a Gazprom egyszerre tette érdekeltté a tranzitországok energiacégeit és biztosította befolyását a helyi piacokon.
A magyar féllel 2010 januárjában, a magyar-orosz gazdasági együttműködési kormányközi bizottság ülésén állapodtak meg: Bajnai Gordon miniszterelnök és Viktor Zubkov, az Orosz Föderáció kormányának első miniszterelnök-helyettese együtt jelentették be a Magyar Fejlesztési Bank és a Gazprom által egyenlő arányban tulajdonolt Déli Áramlat Magyarország Zrt. megalapítását. Ekkor az ellenzék vezetője és a kormányfői poszt egyértelmű várományosa, Orbán Viktor még ellene volt az egyezségnek, és az orosz energiafüggőség felszámolását tartotta kívánatosnak. A Fidesz elnöke miniszterelnökként viszont támogatta a projektet. 2012-ben a kormány a Déli Áramlat Zrt. magyar tulajdonrészét az MFB-től az új energetikai stratégiai központjához, a Magyar Villamos Művekhez (MVM) irányította, a miniszterelnök pedig közös közleményt adott ki Alekszej Miller Gazprom-vezérrel arról, hogy a vezetékrendszer 229 km-es magyarországi szakaszának előkészítése a várt ütemben zajlik. (A magyar-orosz kapcsolatok elmúlt négy évéről lásd: Atom gáz, Magyar Narancs, 2014. január 30.)
A magyar és a többi érintett uniós kormány együttműködési készségét azért érdemes kiemelni, mert az európai közösség vezetői kevésbé lelkesednek a projektért. 2009 óta kisebb diplomáciai háború bontakozott ki a felek között; akkor fogadta el ugyanis Brüsszel azt az uniós direktívát, amely előírja a gáz- és az árampiac liberalizálását. Hogy ez pontosan mit fed és miként akaszthatja meg a Gazprom terveit, az tavaly vált világossá: december 5-én Klaus-Dieter Borchardt, az Európai Bizottság (EB) energiapiaci hivatalának igazgatója az Európa Parlamentben kőkemény üzenetet intézett az érintett tagországok felé: világosság tette, hogy az oroszokkal megkötött kétoldalú szerződések szembemennek az uniós joggal, és azok alapján "nem épülhet meg és nem is helyezhető üzembe a Déli Áramlat. Amennyiben az érintett országok nem tárgyalják újra az egyezményeket, az Európai Bizottságnak vannak eszközei ahhoz, hogy kötelezzék őket erre." Az igazgató és Günther Oettinger energiaügyi biztos azt kifogásolják, hogy a Gazprom egyidejűleg birtokolja a csöveket és a termelői kapacitásokat, ráadásul nem engedélyezi harmadik fél számára a vezetékhez való hozzáférést. Az EB szerint ez azt eredményezi majd, hogy a helyi fogyasztók teljesen kiszolgáltatottá válnak a Gazpromnak. Tény, hogy az orosz óriásvállalat oldalán a helyi energiaszolgáltatóval egyszerre határozhatja meg a nyersanyagár, a tranzitdíj és az árrés mértékét úgy, hogy közben versenytársakkal sem kell számolnia.
Beszól Medvegyev
Az oroszok szempontja is érthető. A Gazpromnak tizenöt éven át 25-30 milliárd köbméter földgázt kellene elszállítania a majdani Déli Áramlaton ahhoz, hogy befektetése megtérüljön, miközben az energiapiac változásait három-négy évre előre is nehéz megjósolni. És a Gazprom perspektívájából reális veszély az is, hogy rivális befektetői csoportok jelentős kitermelésbe kezdenek azeri vagy épp türkmén földgázmezőkön, és akár a Törökországot átszelő Kék Áramlat közbeiktatásával rácsatlakoznak a Déli Áramlatra. Azzal is számolni kell, hogy Szlovénia a koperi kikötőben, Horvátország pedig Krk szigeténél egyaránt LNG-terminál kiépítését tervezi, amiken keresztül afrikai és ázsiai importőrök egyaránt könnyen elérhetik a Déli Áramlatot.
Nem kellett sokat várni az orosz reakcióra. Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök, a Gazprom egykori elnökségi tagja szokatlanul kemény hangnemben ment neki az unió energiapolitikusainak. Az oroszok most a nemzetközi jogra hivatkoznak, miszerint a bilaterális szerződések nemzetközi jogi aktusnak számítanak, és ezáltal felülírják a nemzeti törvényi szabályozásnak minősülő uniós jogi aktusokat. Putyin és az orosz energiacégek meg vannak győződve arról, hogy a piaci liberalizációról rendelkező szabályozást Brüsszel kimondottan a Déli Áramlat elgáncsolása végett fogadta el. De Medvegyev üzent a beruházásban részt vállaló országoknak is, amikor megerősítette, hogy 2016 elejétől megindul a gázszállítás Oroszországból a Déli Áramlaton. "Ne kételkedjenek ebben" - idézték a hírügynökségek az orosz kormányfőt.
Hiába azonban Medvegyev kardcsörtetése, ha az elmúlt hónapok nemzetközi eseményei után a partnerállamok jobban kételkednek a projektben, mint azelőtt bármikor. A krími válság kipattanása óta ráadásul sokasodnak a baljós jelek: márciusban Paolo Scaroni, az Eni első embere puszta üzleti szempontokra hivatkozva kétségét fejezte ki a Déli Áramlat projekt megvalósíthatóságával kapcsolatban, és kilátásba helyezte, hogy az olaszok kiszállnak. Ez érzékenyen érintheti a Gazpromot, amelynek épp a Déli Áramlat megépítésének kezdeti szakaszában lenne a legnagyobb szüksége tőkeerős partnerekre. A vezetékrendszer horribilis költségeinek a felét ugyanis a Fekete-tenger alatti vezetékek kiépítése emészti fel. És további tőkeerős befektetők is kieshetnek, ha az ukrajnai események miatt az unió és az Egyesült Államok szankciói kiteljesednek. A Reuters információi szerint például az amerikaiak fekete listáján szerepel az orosz olajmágnás Gennagyij Timcsenko is. Noha a bolgár kormány később tagadta, a hírek szerint a Timcsenko többségi tulajdonában lévő orosz Stroytransgazra komoly szerep hárulna a Déli Áramlat bulgáriai szakaszának kiépítésekor. Előfordulhat, hogy az amerikaiak információira alapozva az unió blokkolni fogja az orosz oligarcha uniós pénzügyi eszközeit, és ezzel akadályozhatja a több mint 3 milliárd euró értékűre becsült bolgár szakasz zavartalan kiépülését.
Az ukrán válság gazdasági tétje
Ha az ukrán válság miatt további szankciókra is sor kerül, az megpecsételheti a Déli Áramlat sorsát. Piaci szakértők ezért ma inkább arra számítanak, hogy a csövek nem készülnek el egyhamar - amíg az orosz-ukrán válság tart, addig egészen biztosan nem. Erre utal, hogy az unió gázinfrastruktúrákat vizsgáló képviseleti szerve, a GIE (Gas Infrastructure Europe) friss jelentése szerint sokasodnak az LNG-terminálok Európa-szerte. A földgáz cseppfolyósítása és a tankerhajókon történő kereskedés ma még költséges technológia, az így behozható földgáz mégis kiszámíthatóbb forrásból származik, mint az orosz nyersanyag.
Jelenleg 20 LNG-fogadóegység működik Európában, hat áll bővítés alatt, és 32 megépítését tervezik különböző tengerparti országok. A piac ismerői az Eni visszalépése mögött is azt sejtik, hogy Olaszország legalább öt új LNG-terminál kialakítását tervezi Szicília és Dél-Olaszország partjainál. Ezzel szemben Oroszország exportőrként egyelőre nem tud jelentős mennyiséget továbbítani az LNG-technológia segítségével. (Az oroszok két ilyen terminállal rendelkeznek a Szahalin-szigeteknél, de ezek túl távol esnek Európától, és technológiájuk is elmarad a modern elvárásoktól.)
Ha az unió keménykedése miatt végül nem épül meg a Déli Áramlat, annak az igazi vesztese Ukrajna lehet. Ez esetben Putyin továbbra sem lazít az ukrán kormány szorításán. (Hogy szándékát és a Jacenyuk-kormány tárgyalóképtelenségét nyomatékosítsa, pár hete 80 százalékkal megemelte az Ukrajnának közvetített földgáz árát.) Az orosz elnök április elején aggodalmaskodó levelet írt José Manuel Barroso EB-elnöknek, és kilátásba helyezte, hogy hamarosan részben vagy egészben felfüggeszti az Ukrajnán keresztül zajló földgázkereskedelmet. 2013 szeptembere óta Ukrajna lényegében fizetésképtelen, és több mint 2,2 milliárd dollár adósságot halmozott fel a Gazprommal szemben. Putyin levelében arra utalt, hogy míg Moszkva az elmúlt hat hónapban egy kisebb vagyonnal támogatta az ukrán nép boldogulását, ez idő alatt sem az IMF, sem az Európai Unió nem küldött Kijevbe egy petákot sem. Ezzel Putyin Kijevnek is üzent, mégpedig azt, hogy Európának csak a gáz kell, én viszont törődöm is veletek.
Ezer szálonUkrajna "kivételes" tranzithelyzete történeti okokkal magyarázható: a transzszibériai vezetékrendszer kialakítását a 70-es évek végén kezdték el, és jóval a Szovjetunió felbomlása előtt működésbe is lépett. Ezek a csövek az urengoji gázmezőről szállítják a készleteket Ukrajnán és Szlovákián keresztül a kontinens központi gázkereskedelmi csomópontjához, az ausztriai Baumgartenhez. A transzszibériai vezetékrendszer messze a legjelentősebb Európában: teljes éves kapacitása 150 milliárd köbméter földgáz. A rendszer túlnyomó részben orosz forrásból táplálkozik, de része a Közép-Ázsián és Kazahsztánon keresztül érkező Szojuz vezetékegyüttes is, amely nagyjából 30 milliárd köbméterrel egészíti ki a fenti mennyiséget. A transzszibériai rendszer által szállított mennyiség szűk harmadát teszi ki Ukrajna fogyasztása, a fennmaradó 105-110 milliárd köbméter az uniós piacon talál gazdát. Ez óriási mennyiség, főleg az alternatív vezetékrendszerek lehetőségeihez képest. (Elég arra gondolni, hogy Magyarország teljes évi földgázfogyasztása az elmúlt egy-két évben 9-10 milliárd köbméter körüli; ennek úgy kétharmadát importáljuk Oroszországból.) Rajtunk kívül a transzszibériai forrásból él többé-kevésbé Ausztria, Csehország, a balkáni országok zöme, de jut belőle Hollandiának, Franciaországnak és Észak-Olaszországnak is. Vannak olyan közép-európai országok - például Bosznia-Hercegovina -, amelyek 100 százalékban e földgázforrástól függnek. A több mint 4000 km hosszú transzszibériai vezetékeken túl persze érkeznek Európába más gázvezetékek is, ám azok kapacitása nem mérhető ehhez a rendszerhez. A Gazprom exportja szempontjából ezért kulcskérdés, hogy a szibériai földgáz minél gyorsabban, fennakadások nélkül érjen el Baumgartenig - ez a Déli Áramlat ideájának alapja. Jelentős még a Jamal-Európa gázvezeték, amely az északnyugat-szibériai földgázmezők készleteit viszi Közép-Európába. Ez a rendszer Fehéroroszországnál hagyja el Oroszországot, majd onnét két ágon húzódik tovább: északon Lengyelországon keresztül ér át Németországba, délen pedig Nyugat-Ukrajnát érintve lép át Szlovákiába, és jut el Baumgartenig. A Jamal-Európa évi 33 milliárd köbméter földgáz szállítására alkalmas, és ennek jelentős részét felhasználják a tranzitországok. Ezeken kívül csak olyan jelentősebb vezetékek működnek, amelyek külön egyezség eredményeként jöttek létre Oroszország és a partnerei között. Ilyen a Kék Áramlat, amely a Fekete-tenger alatt köti össze Oroszországot Törökországgal, és évi 16 milliárd köbméter szállítására alkalmas. Noha 2005-ös átadásakor volt szó arról, hogy a Kék Áramlat meghosszabbításával Oroszország Ukrajna megkerülésével is biztosíthatná Közép-Európa gázellátását, ezt a felek azóta elvetették. A 2012-ben átadott Északi Áramlat Szentpétervár felett fut, és alig néhány kilométerrel a finn határtól délre megy a Balti-tenger alá, hogy aztán több száz kilométernyi tenger alatti út végén Greifswald városánál érje el Németország északi partját. Ez Németország és Oroszország külön biznisze, és a rendszer szintén nem kapcsolódik be az európai körforgásba. Forgalma súlyos: a két párhuzamos vezeték évente több mint 54 milliárd köbméter gázt szállít a németekhez. Megépítése óta a Gazprom 20 milliárd köbméter forgalmat irányított át az Északi Áramlatra a transzszibériai vonalakról, és a németek ezzel mentesítették magukat egy újabb ukrán-orosz földgázkrízis drámai következményeitől. Berlin különleges lobbierejét mutatja, hogy az Északi Áramlat ugyan a 2009-es liberalizációs irányelv iktatása után épült meg, de ez a projekt felmentést kapott az uniós elöljáróktól, azaz valóban egy "exkluzív" német-orosz üzlet jött létre. Egyes nyugati kommentárok szerint a német- orosz gázbiznisznek is szerepe lehet abban, hogy a német diplomácia inkább a háttérben, semmint a színfalak előtt igyekszik közreműködni az ukrán- orosz válság rendezésében. |
