„Üzleti alapon nem megvalósítható”

Jan Ondřich energetikai közgazdász Paks II megtérüléséről

Május végén mutatták be a Candole Partners – a Greenpeace felkérésére készített – tanulmányát a paksi bővítés pénzügyi megtérüléséről. A kormány megrendelésére viszont a Rothschild-bankház írt tanulmányt. Míg az utóbbi szerint Paks II megtérülése nem kérdés, addig a Candole lesújtó képet fest a beruházás gazdasági vonatkozásairól és piacra gyakorolt hatásáról. E tanulmány egyik szerzőjét kérdeztük.

Magyar Narancs: Milyen paraméterektől függ, hogy megtérül-e a Paks II, és önök milyen következtetésre jutottak?

Jan Ondřich: Az atomerőmű gazdasági megtérülését elsősorban három tényező határozza meg. A beruházásra költött összeg, a ráfordított tőke átlagos költsége, aztán az, hogy milyen áron lehet majd eladni az új blokkokban termelt áramot, és mennyibe kerül a blokkok működtetése és fenntartása. Így azokat a körülményeket is figyelembe kell venni, melyek ezeket befolyásolják – például komoly kockázatokkal jár, ha csúszik az építkezés. Ez nemcsak azt jelenti, hogy később kezd el áramot – és így bevételt – termelni az erőmű, de jelentősen növeli a finanszírozás költségeit is. A kamatokat már az első naptól fizetni kell, függetlenül attól, hogy működnek-e már az új blokkok.

A tanulmányunkban mi ezek alapján saját pénzügyi modellt állítottunk fel, és alapvetően konzervatív megközelítést alkalmaztunk. Főként a magyar kormány megbízásából, a Rothschild-bankház által készített tanulmány adataival számoltunk, de pár helyen a Nemzetközi Energia Ügynökség, illetve a francia számvevőszék értékeit használtuk. Hat lehetséges forgatókönyvet vizsgáltunk, és arra jutottunk, hogy Paks II egyik esetben sem térül meg a 60 évre tervezett üzemidő alatt. Ahhoz, hogy az erőmű működni tudjon, folyamatos állami támogatásra lesz szüksége, ennek összege akár az évi 285 milliárd forintot is elérheti. Az várható, hogy a kormány majd szabályozni fogja az áramárakat, így minden fogyasztó fizetni fogja majd Paks II költségeit. Mivel nem lesz verseny, nem lehet majd összehasonlítani az árakat, így azt sem lehet majd megmondani, hogy pontosan mennyivel kell többet fizetni az áramért csak azért, mert azt Pakson termelik. Ha tehát üzleti alapon vizsgáljuk, akkor a beruházás nem megvalósítható.

MN: Mi volt a baj a Rothschild-tanulmánnyal, és miért volt szükség saját modell kidolgozására?

JO: Egy elemzés mindig azzal kezdődik, hogy kidolgozzuk a saját pénzügyi modellünket. A Rothschild-tanulmánynak is megvolt a saját modellje, amit mi nem ismerünk – nem is szokás az ilyesmit megosztani a nagyvilággal –, de azért vannak szakmai sztenderdek, amelyeknek minden modellnek meg kell felelniük, hogy hiteles és működőképes legyen. Ezek az alapelvek valószínűleg azonosak a Rothschild-tanulmányban és a mi modellünkben is. Amiben viszont a tanulmány és a magyar kormány téved, hogy Paks II gazdasági megtérülésével kapcsolatban rendre az élettartamra vonatkoztatott fajlagos energiaköltségre (LCOE) hivatkoznak. Az LCOE nagyon egyszerű formula, arra való, hogy össze lehessen hasonlítani, melyik áramforrás lehet olcsóbb a másiknál – de nem alkalmas egy projekt megtérülésének elemzésére. Autóvásárlásnál sem elég kiszámolni, hogy az autó ára és fogyasztása alapján mennyibe kerül egy kilométer megtétele, ez megvan 15 perc alatt. Ez az LCOE. Csakhogy rengeteg mást is figyelembe kell venni: honnan lesz pénz az autóra, mennyibe kerül megszerezni azt a pénzt, kell-e hitelt felvenni, nem lenne-e jobb másba fektetni az autó árát, milyen kockázata van, ha elromlik vagy tönkremegy az autó és a többi. A Rothschild-tanulmányban van néhány önellentmondás, és ezek egyike, hogy Paks II megtérülésekor az LCOE-t idézik. Egy ennyire összetett projekt megtérülésének kiszámítása jóval bonyolultabb annál, mint hogy egy képletbe behelyettesítünk pár változót.

MN: Az áramárak becslésénél jóval alacsonyabb értékekkel számoltak, legalábbis a Rothschild-tanulmányhoz képest.

JO: Azt feltételezzük, hogy az áramárak a jövőben alacsonyabbak lesznek annál, mint amit a Rothschild-tanulmány állít, szerintünk azok az árak elavultak és túlzók. De nem állítanám, hogy az általunk feltételezett áramárak alacsonyak lennének, a mi becsléseink szerint a következő 10 évben az árak megduplázódnak. A Rothschild-tanulmány szerint viszont négy éven belül nőnek kétszeresükre az árak, tíz éven belül pedig három-négyszeresükre. Ezt állítani fantazmagória, de legalábbis valami nagyon jelentős és váratlanak eseménynek kéne bekövetkeznie ahhoz, hogy ez megvalósuljon. A piacon semmi jele nincs az ilyen drasztikus áremelkedésnek: jelenleg a 2020-ra vonatkozó áramárak 50 százalékkal alacsonyabbak a mi konzervatív előrejelzésünknél, a piac tehát nálunk jóval optimistább. Most olyan mennyiségű túlkapacitás van egész Európában, ami jelentősen lenyomja az áram­árakat, és ez is azt jelzi, hogy nincs szükség új, nagy áramtermelő kapacitásra. Ha egy befektető a jelenlegi piaci várakozások alapján elemezné Paks II-t, akkor az egész projekt a darabjaira hullana.

MN: Az áramárak kedvező alakulásában jelentős szerepe van a német fordulatnak is (Energiewende). Miért Németország a példa az európai energiapiac szempontjából és nem Franciaország vagy az Egyesült Királyság?

JO: Elsősorban azért, mert Németország rendelkezik messze a legnagyobb áramtermelő kapacitással az egész kontinensen. Németországnak nagyjából 180 GW kapacitása van, és ez a szám évről évre nő. Ehhez képest Franciaországban 130 GW, az Egyesült Királyságban pedig nagyjából 85 GW termelőkapacitás van, és ezekben az országokban stagnál az energiatermelés. Németország tehát már pusztán a méreténél fogva uralja az európai piacot, de a kelet-közép-európai régió szempontjából is fontosabb, mert közelebb van, jobb az összeköttetése is, így a német energia­piacnak jóval közvetlenebb hatása van a mi régiónkra, mint akár Franciaországra.

MN: Az atomenergia támogatói viszont rendre elmondják, hogy az Energiewende csak azért sikeres, mert az állam jelentősen támogatja a megújulókat, ráadásul Németország támaszkodik a környező országok hagyományos erőműveire is.

JO: A német kormány egy komoly és részletes elemzés után jutott arra a döntésre, hogy megéri támogatni a megújuló energiákra támaszkodó termelést; Németországban ez elsősorban szél- és napenergiát jelent. A megújuló technológiák egyre hatékonyabbak lesznek és az áruk folyamatosan csökken, és ezért hosszú távon – a támogatást is beleszámolva – minden németnek olcsóbb lesz az áram, akár a fosszilis erőművekhez, akár az egyre drágább atomerőművekhez hasonlítva. Ráadásul a fordulat már meg is történt. 10-15 évvel ezelőtt még csak 160 EUR/MWh áron termeltek áramot a napkollektorok, ma már 74 EUR/MWh-nál tartunk. Ez azt jelenti, hogy a napenergia már most versenyképes a szén­erőművekkel és olcsóbb az atomenergiánál. A szélenergia 60 EUR/MWh áron termel Németországban, ez az az ár, amiért egy modern gázerőművet megéri működtetni. Ne feledjük, hogy a Dél-Angliában épülő Hinkey Point C atomerőmű 115-120 EUR/MWh áron fog áramot termelni. Az tehát igaz, hogy Németország támogatja a megújulókat, de a támogatás évről évre csökken. A dotáció ma már nagyjából fele annak, mint amikor elindult ez a program, és mire kifut a támogatás, a szélerőművek már ingyen fognak áramot termelni. Németországban pedig egyre olcsóbb lesz az áram.

Az az állítás viszont teljes képtelenség, hogy a németeknek szüksége volna a környező országok hagyományos erőműveire. Elegendő hagyományos erőmű van az országban, hogy támogassák a megújulókat. Valójában Németország Európa legnagyobb áramexportőre; gyakorlatilag folyamatos a kereskedés az árampiacán, és semmi jele nincs annak, hogy bármikor is hiány lenne áramból az országban. Akkor sem, amikor nem süt a nap vagy nem fúj a szél.

MN: A magyar kormány szerint azért is éri meg a paksi beruházás, mert az orosz fél nyújtotta finanszírozási konstrukció nagyon kedvező.

JO: Nincs tudomásom egyetlen olyan elemzésről sem, ami alátámasztaná azt a kijelentést, hogy a Roszatom nyújtotta feltételek kedvezők lennének. Nem tudjuk, hogy mennyibe kerülne a finanszírozás, ha más adna pénzt Paks II-re, s hogy viszonyulnak a jelenlegi feltételek alternatív beruházásokhoz, például azonos kapacitásra képes szélerőművek finanszírozásához képest. Az egyetlen támpont, hogy a magyar kormány fizette Rothschild-tanulmány 7 százalékos finanszírozási költséggel számol. Véleményünk szerint ez a szám alulbecsült, de a tanulmányunkban mi is ezzel kalkuláltunk, és még úgy sem tudtunk olyan forgatókönyvet találni, amiből az jött volna ki, hogy Paks II kitermelné a költségeit.

MN: Megtérülés szempontjából fontos az is, hogy mennyi áramot termelnek majd az új blokkok. Mitől függ az erőmű kihasználtsága?

JO: Egy erőmű beindítása bonyolult művelet, melynek során bármilyen probléma felmerülhet. A komolyabb üzemzavarok elkerülése érdekében nem lehet rögtön az optimális kapacitáson működtetni a turbinákat. Egy, a Paksra tervezetthez hasonló erőmű kihasználtsága valahol 90-95 százalék között van, a kibocsátás pontos mértéke függ a turbinák és az üzemanyag minőségétől, az árampiactól és a szabályzótól is. Lehetnek ugyanis olyan időszakok – például éjszaka –, amikor alacsony a kereslet és az árak, és emiatt nem éri meg magas kapacitással működtetni az erőművet. Úgy számoltunk, hogy Paks II a működése első évében 80 százalékon fog üzemelni, majd fokozatosan éri el a 92 százalékos, optimális kihasználtságot. Ezt a csehországi temelíni blokkok működése alapján számítottuk ki, azok ugyanolyan technológiával működnek, mint amilyeneket Paksra terveznek. Az ilyen technológiájú blokkok közül ez az egyik legmagasabb kihasználtságú erőmű, tehát igazán nem lehet mondani, hogy rosszindulatú előfeltételezésekkel éltünk volna az elemzés során. A bolgár Belene erőmű csak 60-70 százalékon működik, de nem ezt vettük alapul, mert a célunk nem az volt, hogy vitát generáljunk, hanem az, hogy bizonyítékok alapján elemezzük ki a beruházás megtérülését.

MN: Sok kudarcos erőművi beruházás történt az elmúlt időszakban Európában. Ezekből mit lehet tanulni?

JO: A legfontosabb tapasztalat, hogy egy erőmű tervezése nagyon bonyolult folyamat, sokáig tart, és drága maga az előkészítés is. Különösen nagy kockázata van a csúszásnak és a túlköltésnek, erre is rengeteg példa van. Egy olyan erőmű építése, mint amilyet Paksra terveznek, általában 10 évig tart, a magyar tervekben viszont csak 7 éves építkezési időszakkal számolnak. A finanszírozás tető alá hozása is nehéz feladat. A brit Hinkley Point esetében az előzetes pénzügyi terv összeomlott, és a folytatás érdekében a magánberuházó dupla garanciát kapott a projektre a brit kormánytól. A túlköltés akár 50-100 százalékos lehet, legalábbis ezt mutatja a finn, a francia, a szlovák példa. Nem tudom, hogyan zajlottak a tárgyalások a magyar kormány és a Roszatom között, a szerződés részletei titkosak, így nem tudom értékelni azokat. De már most is sok a figyelmeztető jel, melyek alapján azt javasolnám a magyar kormánynak, hogy forrásait más, kevésbé kockázatos projektekre fordítsa.

MN: Van olyan pont, amikor a kormányok felismerik a kudarcot, s kihátrálnak egy veszteséges projektből?

JO: Jellemzően a kormányok nem szoktak kiszállni egy beindított projektből akkor sem, amikor már tisztán látszik, hogy a beruházásnak nincsen értelme. Racionálisan abba kellene hagyni, és lenyelni a veszteséget, de a valóságban nagyon nehéz ezt megtenni. Túl sok részérdek szól a továbbvitel mellett, és ilyenkor rendre az történik, hogy folytatják a pénzköltést, remélve, hogy a projekt valami csoda folytán megjavul. Ez nem történik meg; a rossz projektek végül összeomlanak. Így történt például a Magnox-projekttel az Egyesült Királyságban, Belenével Bulgáriában vagy Mohovcével Szlovákiában.

MN: A kormány szerint azért is szükség van Paks II-re, mert ha nem épülnek meg az új blokkok, akkor az ország importra fog szorulni, az pedig kockázatos.

JO: Magyarország rengeteg mindent importál, élelmiszert, gyógyszereket, fegyvereket vagy éppen vadászrepülőt, és ebben semmi szégyen nincsen. Miért pont áramból kellene önellátóvá válnia? Az önellátásra épülő gazdaság elképzelése alapvetően hibás, ezt már a XVIII. században bebizonyította Ricardo. Ez a célja az európai energiapiac integrációjának is: az áramot ott kell megtermelni, ahol a legolcsóbb, és elvinni oda, ahol szükség van rá. Teljesen mindegy, hogy a skandináv vízerőművekben vagy egy cseh atomerőműben termelik meg, az áramot a vezetékeken keresztül bárhova el lehet vinni, ugyanúgy lehet vele kereskedni, mint a tejjel. Az európai piac pedig egyre fejlődik, nő a hatékonysága – és az árak csökkennek. Természetesen Magyarország bármiben válhat önellátóvá, de akkor az adófizetőknek fel kell készülniük arra, hogy megfizessék az árát. Jobb minőségű vezetéket építeni Ausztria vagy Szlovákia felé jelentősen olcsóbb, mint felépíteni egy atomerőművet.

Ha valamiért a kormány mégis úgy érzi, hogy Magyarországnak szüksége van pluszkapacitásra, akkor ki lehetne írni egy pályázatot. Ez a tender lehet technológiafüggetlen, és akkor kiderül, melyik megoldás a legolcsóbb. Anélkül derül ki, hogy az egyetlen fillérjébe kerülne az adófizetőknek. Ha valóban a biztonság miatt van szükség az új kapacitásra, akkor az atomerőmű kifejezetten rossz választás. Ha egy helyre koncentrálódik egy ország áramtermelésének jelentős része, akkor a terroris­táknak nagyon könnyű a dolguk. Még csak be sem kell menni az erőműbe, elég elvágni az oda vezető kábeleket, és máris összeomlott a rendszer. Egy elosztott, szélerőművekre és napkollektorokra épülő rendszert sokkal nehezebb tönkretenni. A szél és a nap a legbiztonságosabb áramforrás, nem pedig a nukleáris energia, amihez az üzemanyagot csak néhány ország képes előállítani.

Névjegy

Jan Ondřich 2004-ben végzett közgazdászként a University of New Yorkon Prágában, majd politika és kormányzás diplomát szerzett a London School of Economicson. 2007-ben alapította meg munkatársaival a Candole Partners független energetikai ta­nács­adó céget. A Candole ügyfelei jellemzően nagy közműszolgáltatók, és olyan befektetők, akiknek a kelet-közép-európai piacon vannak érdekeltségei. Az Ondřich vezette cég piaci és kockázatelemzéseket végez, tanácsokat ad felvásárlásoknál, valamint segíti az energetikai szabályozások és politikák fejlesztését a régióban.