Korán reggel az udvar felől hallatszó óriási jajgatás ébresztett fel, egy női hang, vagy kisbaba, mintha rettenetes fájdalommal meghalna valaki. Vagy mégis „csak” szeretkezés a szomszéd lakásban? A férfi szeret kiabálni, van nő, aki kórusban közreműködik. De akármilyen megkülönböztethetetlen az emberi fájdalom és az emberi kéj, ez fájdalom.
Felkeltem, mert egyre riasztóbb lett a dráma.
Mégis győzött a kéj: két macska szeretkezett a homokozóban. Milyen emberi ez az állati kéj a párzás pillanatában! A macska kéjszenvedésének van hangja. Goethe erről többször is ilyen szépen mondta: Az isten adott neki szavakat, elmondani, hogy mit szenved. „Ihr gab ein Gott die Worte zu sagen, was sie leidet.” Ez a kiejtett szó, minden gyógyulásnak a kezdete, magyar földön már húsz éve nemzeti hiánycikk. Emberi beszéd helyett meddő kereplés van. Azért nem gyógyul itt semmi és senki.
Pedig mennyire tudtak beszélni a magyarok, amikor fogságban voltak! Ismerem az országot 1974 óta, akkor láttam azt, amit soha előtte vagy utána nem láttam a világon: itt beszélt mindenki mindenkivel. Hevesen. Szenvedélyesen. A totótippekről és a szerelemről, a süllyedő kommunizmusról és a jövőről, mindenki mindent tudott, és akarta, hogy ezt a szent magánigazságot mindenki tudja. Az egész ország egy óriási zsibongó volt. Most ahhoz képest temetői csend uralkodik.
Nem biztos, hogy ez az óriási hangkoncert beszélgetés volt, könnyen lehet, hogy már akkor is mindenki monologizált, és csak én hittem a lelkes német fülemmel, hogy ezek beszélnek egymással. Biztos akkor is a hangos monológ volt a magyar csúcssport. Ma azzal is gond van, hogy alig van valakinek saját hangja, a jó dialógus pedig ritka. Boldog a pillanat, amikor két hang találkozik, és születik egy harmadik. Ettől a pillanattól most nagyon mesze vagyunk.
Budapest régóta már nem Pest-Buda, eltűnt a német szó, ami itt 1900 körül még annyira természetes volt, mint a levegő. De vannak még német szigetek. A tradicionális kisebbségek, a turisták, Mercedes, Audi und Siemens, de szép számban aktuális bevándorlók is. Múlt héten ünnepelték a Pesti Német Színház 200. születésnapját: ez egy 3500 személyt befogadó hely volt a gyönyörű Vörösmarty téren, csúcstartó akkor Közép-Európában. Leégett 1847-ben. Utána már nem nagyon élt tovább, a Habsburgok nemcsak a forradalmat verték le, a német színjátszást ugyancsak, aztán Hitler ezt is végleg elintézte. Egy külön életet él Pesten a német nyelv, nem csak üzleti és turisztikai szinten. Jobban jár, mint a szerencsétlen angol, amit mindenki kedve szerint megerőszakol.
A németnek azért vannak ünnepélyes pillanatai most is.
November 8-án ünnepeltük az ELTE német tanszékén Thomas Bernhard magyar fordításait. Adamik Lajos mint fordító, Bombitz Attila mint lektor és Király Edit mint kellemesen moderáló házúrnő beszéltek és vitatkoztak a szerencsés helyzetről, hogy majdnem komplett a magyar Bernhard, az örökösen káromkodó osztrák nagymester káromkodik magyarul is. Az érett Bernhard egyetlen mondatot írt mániákusan, az az egy mondat viszont mindent érint és egészségesen fertőz. Az ő káromkodása áldás. Jól érti ezt a Café Bräunerhof, Bernhard törzshelye Bécsben. Vidáman felhasználják ott a gyönyörű szidásait: Bernhard a pincérek és vendégek elleni idézetei díszítik az itallapot. Élet és irodalom. Thomas Bernhard jó magyar nyelvtanár lehet ma, mert a káromkodás is szenvedett az utolsó húsz évben nagyon. Bernhard ajánlata gyanúsan könnyed: káromkodjunk! Ismertem magyar embereket, akik interpunkcióként használták a b… meget. Nem keserűségből, hanem túlcsorduló életkedvből. Ezek mára kihaltak, mint a ritka pillangók. Bernhardi segítséggel újra kikelhetnek. Bernhard vezet a magyar jövőbe!
Thomas Bernhard
Herta Müller is. Ő él, és aki ott volt november 9-én a Szabó Ervin Könyvtárban (a legszebb a világon!), az most már tudja, hogy mennyire. Nagyon szkeptikusan mentem oda, mert tartottam tőle. A frusztráció mint életforma… De az ellentétét kaptam. Szerelmes lettem az életfelfogásába. Ez annyira elemi volt benne, hogy alig lehetett ezt moderálni. Váradi Júlia mindent megpróbált, de ez a magányos életerő alig tűr moderálást. Itt ült közöttünk, és sugárzott. És boldog lehetett mindenki, aki tanúja volt ennek a borzongatóan egyszerű és éles beszédnek. Herta Müller sebzett ember, az ő műve ebből táplálkozik, és oda tér vissza, mint a beduin az oázishoz. És aki nagyon sebzett, az kompetensen sejtheti a gyógyulás útját. Ő leráz minden bekebelezést, nem vátesz, nem sámán, ő annál sokkal több, ő ő. Az az este is milyen jó nyelvlecke volt a magyar szótlanság ellen.
