Pontosan hét évvel azután, hogy Argentína a Szemekbe zárt titokkal Oscart nyert, egy hasonló ihletésű tévéműsorral megy neki a világnak. A sorozat az év legnagyobb durranása volt az HBO latin-amerikai részlegén, és azzal is rekordot döntött, hogy a tévé minden más platformján is bemutatót nyert.
A diszfunkcionális családtörténetbe ágyazott kusza bűnügy hét részen és több mint egy évtizeden keresztül görgeti ugyanazt a sztorit: egy kislány és bébiszittere a játszóházba sietve eltűnik valahol Buenos Airesben. Az összetevőket mind ismerjük: töketlen rendőrség, a nyomozásba egyre inkább belebolonduló, megszállott apa, bolondos magánnyomozó. Az ilyen típusú sorozatok kulcskérdése mindig az, van-e olyan megkapó maga a bűnügy, és szimpatizálunk-e annyira a figurákkal, hogy egy teljes évadon keresztül kitartsunk velük ugyanazt a gumicsontot rágva. A bronz kert ezen a fronton sem találja fel a spanyolviaszt, de tisztességesen megoldja a feladatot. Persze a láncdohányos, háziasított Torrentét hozó privát detektív ellopja a show-t, de azért mindenki megkapja a maga csúcsjelenetét; sőt, egy szerelmi szál is akad. A tempó után viszont sokszor ugyanolyan lélekvesztett nyomozás folyik, mint az eltűntek után. Főleg a nyomozás első lépései szárazak és unalmasak, és ezen a hajszálpontosan ugyanúgy felépített részek sem segítenek: egy teljes óráig semmi nem történik, majd a záró snittben egy kulcsfontosságú részletre derül fény, vége főcím. A misztikusnak marketingelt A bronz kertben nincs semmi misztikum, régi, vonalas krimi annál inkább.
Az HBO műsorán
