„E szobra pedig legyen közvetlen emlékeztető őrá, az itt pihenők számára akkor is, amikor mi – valamikor vele együtt üdülők itt – már nem leszünk. Emlékeztessen e szobor mindenkit arra, hogy ez a valaki, akit ábrázol, a legkülönb, a legderekabb emberek egyike volt” – mondotta Fodor József költő 1972. október 31-én, a szigligeti alkotóház kertjében, ahol Martsa István Bölöni Györgyöt ábrázoló mellszobrát avatták fel. Az ünnepséget a jeles irodalmár születésének 90. évfordulója alkalmából rendezték, és Fodor a beszédében elsősorban az íróra, Az igazi Ady, és a Hallja kend, Táncsics! című „el nem múló művek szerzőjére” emlékezett, ám Bölöni fő műve valójában az ünnepség helyszíne, az egykori Esterházy-kastélyból lett alkotóház volt, hiszen ő kezdeményezte a létrehozását 1952 nyarán. Bölöni György Ady barátja volt, 1919-ben emigrált, majd a francia fővárosban a Párisi Hirlapot szerkesztette, Károlyi Mihály köreihez tartozott, bár nála sokkal radikálisabb baloldali nézeteket vallott. 1945-ben hazatért, elég hamar kikötött a kommunisták oldalán, s ha lehet ilyet mondani, ő testesítette meg az „emberarcú sztálinista” alakját. Nem véletlen, hogy 1957-ben ő lett az Élet és Irodalom első főszerkesztője, de már 1950-ben ő került a szovjet Litfond (Lityerarnij Fond) mintájára létrehozott, azzal megegyező néven működő Irodalmi Alap élére, amely az írók szociális ügyeit intézte a gyorssegélytől a lakáskiutalásig.
Elkérték
A visszaemlékezések szerint Bölöni két munkatársával egy Balaton körüli autós túra során szemelte ki a szigligeti kastélyt. „Nem vaktában mentünk, hanem bizonyos javaslatok már érkeztek az íróktól. (…) Megálltunk a Balaton északi partján több helyen is. Emlékszem is azokra az épületekre, amiket megnéztünk (…), de egyik sem volt megfelelő. (…) Eléggé lehangoltan mentünk tovább, de amikor megérkeztünk a szigligeti kastélyba, akkor abban a pillanatban meggyőzött bennünket a látvány” – emlékezett vissza Bodnár György irodalomtörténész a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) hangtárának 1982-ben. Bodnár 1952-ben már az Irodalmi Alapnál dolgozott, de korábban Révai József népművelési miniszter titkára volt, így ő közvetítette Bölöni kívánságát. Révai csak annyit mondott Bodnárnak, hogy hívja fel Erdei Ferenc földművelésügyi minisztert, és „kérje el tőle” az épületet, mivel a kastély a minisztérium tulajdonában volt, és a tsz-ek számára könyvelőket képző iskola működött benne. Erdei nemhogy odaadta a kastélyt, de később azzal dicsekedett, hogy ő ajánlotta fel az épületet a hozzá tartozó majdnem 10 hektáros parkkal. Az átalakítási munkálatok 1952 szeptemberében kezdődtek, az anekdota szerint „Péter bácsi”, a kastély egykori kertésze árulta el a munkásoknak, hogy a grófné hová rejtette azokat a kincseket, amelyeket az oroszok elől menekülve nem tudott magával vinni. A történet annyiban igaz volt, hogy a munkálatok során a kastély pincéjében valóban számos műtárgyat találtak, ám ezt rendőrségi nyomozás követte, amely megállapította, hogy 1949-ben, amikor az épületet tatarozták, a vízvezeték-szerelők már eljutottak az elfalazott részhez, és „a kastély gondnokával szövetkezve” sok mindent elloptak. De még így is egy rakás értékes holmi került elő, ám ezekből semmi nem jutott vissza a kastélyba; az Irodalmi Alap elsősorban bizományiból beszerzett bútorokkal rendezte be az újonnan kialakított vendégszobákat.
Az alkotóházat Nonn György népművelési miniszter avatta fel 1953. július 12-én, beszédében kiemelte, hogy a kormányzat a jövőben „még fokozottabban” kívánja segíteni az írók munkáját, egyúttal biztosítani a „magasrendű kultúra kivirágzásának feltételeit”. Mindez az elvonulást és a magányos munkálkodást juttatja az eszünkbe, Szigligeten szó sem volt erről: a kastély sokkal inkább volt üdülő, mint remetebarlang, a létesítménybe a vendégek beutalóval érkeztek, és olyan ellátást kaptak, amilyen az ötvenes évek elején csak a kiváltságosoknak járt. „Alkotóház – írva van homlokzatán, / a szem fürgén tekinget / hogy zöld, fabordás, tág kapun talán / felémtör harminc dühös szelindek” – írta 1953-ban Vészi Endre Érkezés című versében, azt sugallva, hogy a hozzá hasonló munkásköltőnek korábban esélye sem volt ilyen szép kastélyban lakni. De tíz évvel később Kassák Lajos már a szobadíjat is sokallotta, mondván, hogy egy Kossuth-díjas íróval nem tehetnek ilyet. Amúgy a kezdeti 15–30, majd az 1956 utáni 45–60 forintos napidíj teljes ellátással ahhoz képest valóban sok volt, hogy a szakszervezeti (SZOT) beutalóval nyaraló dolgozóknak még 1970-ben is csak 15 forintot kellett fizetniük az üdülésért napi háromszori étkezéssel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
