BALATON melléklet

A dolgozó népé lett

A szigligeti alkotóház története

Interaktív

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.

„E szobra pedig legyen közvetlen emlékeztető őrá, az itt pihenők számára akkor is, amikor mi – valamikor vele együtt üdülők itt – már nem leszünk. Emlékeztessen e szobor mindenkit arra, hogy ez a valaki, akit ábrázol, a legkülönb, a legderekabb emberek egyike volt” – mondotta Fodor József költő 1972. október 31-én, a szigligeti alkotóház kertjében, ahol Martsa István Bölöni Györgyöt ábrázoló mellszobrát avatták fel. Az ünnepséget a jeles irodalmár születésének 90. évfordulója alkalmából rendezték, és Fodor a beszédében elsősorban az íróra, Az igazi Ady, és a Hallja kend, Táncsics! című „el nem múló művek szerzőjére” emlékezett, ám Bölöni fő műve valójában az ünnepség helyszíne, az egykori Esterházy-kastélyból lett alkotóház volt, hiszen ő kezdeményezte a létrehozását 1952 nyarán. Bölöni György Ady barátja volt, 1919-ben emigrált, majd a francia fővárosban a Párisi Hirlapot szerkesztette, Károlyi Mihály köreihez tartozott, bár nála sokkal radikálisabb baloldali nézeteket vallott. 1945-ben hazatért, elég hamar kikötött a kommunisták oldalán, s ha lehet ilyet mondani, ő testesítette meg az „emberarcú sztálinista” alakját. Nem véletlen, hogy 1957-ben ő lett az Élet és Irodalom első főszerkesztője, de már 1950-ben ő került a szovjet Litfond (Lityerarnij Fond) mintájára létrehozott, azzal megegyező néven működő Irodalmi Alap élére, amely az írók szociális ügyeit intézte a gyorssegélytől a lakáskiutalásig.

Elkérték

A visszaemlékezések szerint Bölöni két munkatársával egy Balaton körüli autós túra során szemelte ki a szigligeti kastélyt. „Nem vaktában mentünk, hanem bizonyos javaslatok már érkeztek az íróktól. (…) Megálltunk a Balaton északi partján több helyen is. Emlékszem is azokra az épületekre, amiket megnéztünk (…), de egyik sem volt megfelelő. (…) Eléggé lehangoltan mentünk tovább, de amikor megérkeztünk a szigligeti kastélyba, akkor abban a pillanatban meggyőzött bennünket a látvány” – emlékezett vissza Bodnár György irodalomtörténész a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) hangtárának 1982-ben. Bodnár 1952-ben már az Irodalmi Alapnál dolgozott, de korábban Révai József népművelési miniszter titkára volt, így ő közvetítette Bölöni kívánságát. Révai csak annyit mondott Bodnárnak, hogy hívja fel Erdei Ferenc földművelésügyi minisztert, és „kérje el tőle” az épületet, mivel a kastély a minisztérium tulajdonában volt, és a tsz-ek számára könyvelőket képző iskola működött benne. Erdei nemhogy odaadta a kastélyt, de később azzal dicsekedett, hogy ő ajánlotta fel az épületet a hozzá tartozó majdnem 10 hektáros parkkal. Az átalakítási munkálatok 1952 szeptemberében kezdődtek, az anekdota szerint „Péter bácsi”, a kastély egykori kertésze árulta el a munká­soknak, hogy a grófné hová rejtette azokat a kincseket, amelyeket az oroszok elől menekülve nem tudott magával vinni. A történet annyiban igaz volt, hogy a munkálatok során a kastély pincéjében valóban számos műtárgyat találtak, ám ezt rendőrségi nyomozás követte, amely megállapította, hogy 1949-ben, amikor az épületet tatarozták, a vízvezeték-szerelők már eljutottak az elfalazott részhez, és „a kastély gondnokával szövetkezve” sok mindent elloptak. De még így is egy rakás értékes holmi került elő, ám ezekből semmi nem jutott vissza a kastélyba; az Irodalmi Alap elsősorban bizományiból beszerzett bútorokkal rendezte be az újonnan kialakított vendégszobákat.

Az alkotóházat Nonn György népművelési miniszter avatta fel 1953. július 12-én, beszédében kiemelte, hogy a kormányzat a jövőben „még fokozottabban” kívánja segíteni az írók munkáját, egyúttal biztosítani a „magasrendű kultúra kivirágzásának feltételeit”. Mindez az elvonulást és a magányos munkálkodást juttatja az eszünkbe, Szigligeten szó sem volt erről: a kastély sokkal inkább volt üdülő, mint remetebarlang, a létesítménybe a vendégek beutalóval érkeztek, és olyan ellátást kaptak, amilyen az ötvenes évek elején csak a kiváltságosoknak járt. „Alkotóház – írva van homlokzatán, / a szem fürgén tekinget / hogy zöld, fabordás, tág kapun talán / felémtör harminc dühös szelindek” – írta 1953-ban Vészi Endre Érkezés című versében, azt sugallva, hogy a hozzá hasonló munkásköltőnek korábban esélye sem volt ilyen szép kastélyban lakni. De tíz évvel később Kassák Lajos már a szobadíjat is sokallotta, mondván, hogy egy Kossuth-díjas íróval nem tehetnek ilyet. Amúgy a kezdeti 15–30, majd az 1956 utáni 45–60 forintos napidíj teljes ellátással ahhoz képest valóban sok volt, hogy a szakszervezeti (SZOT) beutalóval nyaraló dolgozóknak még 1970-ben is csak 15 forintot kellett fizetniük az üdülésért napi háromszori étkezéssel. 

 
„Az alkotó pihen”
Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Hóhelyzet van

  • narancs.hu
Csütörtök éjfélig az ország középső részén 5-15 cm-es vizes, tapadó hóréteg alakulhat ki. Tömegközlekedők, home office-osok előnyben.