Két éve, amikor Bősze Ádám előző Bartók rádiós produkciójának, a Varázsboltnak az indulásáról adtunk hírt (lásd: A kis pöcök, Magyar Narancs, 2019. január 10.), éppen Gulyás Márta zongoraművész nyilatkozata borzolta fel a vájt fülű közönség kedélyét.
Gulyás ugyanis azt találta mondani, hogy Budapesten „a közönség »színvonala« hanyatlik, a zenészeké szerencsére nem”. Nem tudjuk, azóta történt-e ezen a téren bárminemű előre- vagy visszalépés, az ugyanakkor elég biztosnak látszik, hogy – mivel a zenei élet félig-meddig leállt, nincsenek koncertek, ahogy nincs mozi és színház sem – a zene és a rádió (hogy most egyéb technikai hordozókat ne említsünk) kapcsolata értelemszerűen felértékelődött.
Arról persze elképzelésünk sincs, hogy a Bartókon elindult új Bősze Ádám-féle szériának (szegény Varázsbolt 2019 végéig húzta csak) van-e bármi konkrét köze a pandémiának a fentebb említett vonatkozásához, azaz a műsort az élő koncertek hiányának enyhítése hívta életre, vagy sem. Mindenesetre akár romlik a budapesti közönség színvonala, akár nem, akár annyi a zenei műveltségük, mint egy jól nevelt szobanövénynek, akár több, nemigen akad olyan zenész vagy zenekedvelő, aki ne sírná vissza akár még a félházas koncerteket is. Hogy erre mennyit kell még várni, azt talán maga Müller Cecília sem tudná megmondani, így marad az otthoni zenehallgatás a maga néminemű monotonitásával, mely monotonitást egész jól meg tudják törni az olyan zenei műsorok, amelyekben akad valamennyi hely, olykor nem is kevés, az emberi beszédnek. Ez lenne körülbelül az, amit a komolyzenei ismeretterjesztés gyűjtőfogalmával szoktunk lefedni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
