Kedvetlenül bandukoltak a pártbizottság végtelennek tetsző folyosóján az agit-prop osztály felé, már a páternoszter sem okozta a régi örömöt, ’faszt akarnak, mit kavarnak már megint a komcsik? Óvári et. a szokott marhaságokkal fogadta őket, kóla, kávé vagy valami erősebb? Nézzék, a jólét már rendben van, azt megteremtettük, most az emberek ideológiai fejlődésére, köztünk szólva fejlesztésére van szükség, de ne mi kezdeményezzük. Fel kell ébrednie az igénynek a népben, vagy hogy fogalmazzak, tudják, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Éhséglázadás helyett jóllakottság-lázadást akar? Mondjuk, azzal a jelszóval, hogy „A tele bendő / nem elegendő” – vetette fel Troché, némi nagyon is rosszul leplezett iróniával. Ne beszéljen marhaságokat, ez nem vicc, replikázott Óvári et., de már amikor kimondta, látszott az elvtársias arculatán, hogy megtetszett neki az ötlet, vagyis hát az ötletparódia. Nem is olyan baromság, mint amilyennek elsőre hallatszott, túrt gyér hajzatába némi kínos hallgatás után. Együtt maradhatnának a május elsejei felvonulás után néhányan, úgy a felvonulók harmada, és a pártszékház elé vonulhatnának ezzel. Azt a nyugati sajtó is felkapná: tüntetés a pártszékház előtt! Igen ám, de néznének is nagyot, mert értünk és nem ellenünk szólna. Tudja maga, mi történik itt, ha egy tömegrendezvény után „együtt maradnak néhányan”? – nézett fel töprengéséből Sztupa. De Óvári et. már döntött, szeméből kihunyt az érdeklődés, s vele az értelem utolsó szikrája is, ám Sztupa nem törődött vele: „Megmondom én magának, Pesten sör és virsli, vidéken bicskázás a kultúr előtt, tehát pontosan az ellenkezője annak, amire maga vágyik, ideológiai éhséglázadás, beszarok.” De Óvári nem figyelt már, agyában zakatolt a számológép, s a homlokán zöldes villódzással meg is jelentek a számok, egyre magasabbak. Sztupa és Troché kivártak egy darabig még akkor is, amikor már lassulni kezdett az emelkedés, aztán bólintottak. Megoldható, de blama lesz, mi szóltunk. Blama lett, persze, de csak kicsi, blamának is kicsi. Egy lábjegyzet „bendőlázadás” címszóval, ám a történelem körforgás, így ez sem maradt repríz nélkül.
Pénteken (8-án) a Duna tévé franszia vígjátékoknak szenteli az estéjét, bár a Pierre Richard nevével fémjelzett 2016-os Elveszve Párizsban nem is annyira vígáték, mint inkább végjáték, s hát PR felléptetése is jobbára valami pr-akció, mintsem szükségszerű választás. Ellenben közvetlenül utána az 1980-as, Szeretlek benneteket című dolgozatot adják, amelyben a tagadhatatlan fénykorát élő Gérard Depardieu játszik, olyan kiváló és érdemes művészek oldalán, mint Catherine Deneuve, Jean-Louis Trintignant vagy éppenséggel Charlotte Gainsbourg papája, a rekedt hangú Serge. A sztorit talán hagyjuk, anyu felidézi régi szerelmeit, s ma is csordultig a szíve irányukban: szeress, te rekedt Szerzs! A Viasat 3-on mindenesetre tizenegykor lesz a Támad a Mars!, tehát a napnál is világosabb, hogy mindenhonnan van kiút. Nyolckor meg az HBO nyomatta a Golden Eye-t, az is valami, pláne ha eszünkbe jut róla a lidérces Tina Turner. Mi, hogy is mondjam, izé, cinephilek nyilván a fél tizenegykor a Cinemax 2-n kezdődő lett drámát választjuk, hova is lenne a tévés évkezdet egy jó kis lett dráma nélkül, kérdezem én, a cinephil. Mindazonáltal a Lélekvihar az első vh. idején játszódik, s talán nem árulok el meglepetést, ha a látottakat megelőzve közlöm: akkor sem volt könnyű lettnek lenni. Mára tán könnyebb lett.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
