Amikor Sztupa és Troché elkapták Ómafát, különösen ügyeltek a részletekre. Szürkére festett, szűk kihallgatófülke, ócska furnérborítású íróasztal, két szék, egy stoki és az elmaradhatatlan asztali lámpa. Dohányfüst, csordultig tele bádog hamutartó, izzadságfoltos, felgyűrt ing, áporodott levegő, kanszag. Ómafa derűsnek mutatta magát, mint akinek nincs mitől tartania. Belökték ebbe a lyukba, aztán hosszú időre eltűntek – ja, a híres tükröt ki is felejtettem. De Ómafa nem állt oda elé, nem mutogatott, nem grimaszolt, egyszer lopva megnézte magát benne, aztán még egyszer, de tovább nem törődött vele. Előbb Sztupa jött be, aztán Troché, de ugyanazzal az ajtónyitással mindketten. Sztupa csikorogva kihúzta az egyik széket, gondosan ügyelve, hogy egy milliméterre se emelje meg, karistolja csak a követ. Troché nem ült le, inkább föl-alá sétált. Neve? – kérdezte Sztupa, de mielőtt bárki is elröhöghette volna magát, folytatta. – Jól van, hagyjuk a formaságokat, tudod, hogy miért vagy itt, Ómafa? Nem tudom, Sztupa. Nem is sejted, mi? – vonta fel jártában a vállát Troché. Nem is sejtem, Troché. Azért vagy itt, hogy elmondjuk, hogy nem is volt 1956. Meg ’57 se, de ez mindegy. Nem volt semmi. Lószar sem, nemhogy mohácsi vész meg törökdúlás. Az egész csak neked lett kitalálva, azóta, mióta az értelmed nyiladozni kezdett, addig meg nem volt kutyafüle sem. Nektek van valami becsípődésetek a kutyákkal meg a lovakkal? Itt mi kérdezünk. Mit kérdeztek? Mondtam, hogy nem te kérdezel. De a régi emlékekre tekintettel erre a kérdésedre válaszolok, azt kérdezzük, hogy érted-e? Már azt, hogy nem volt sem ló, sem kutya? Értem. Macskák sem voltak? Nem, baszod, macskák sem voltak, azokat is mi találtuk ki neked. És a többieknek? Már megint kérdezel, milyen többieknek? Hát, a többieknek, mit tudom én, Pintérnek és Mráznak, vagy a sarki fűszeresnek, az elgázolt táncdalénekesnek is kitaláltatok valamit? Vagy mindenkinek ugyanazt találtátok ki, hogyha találkozunk, mondjuk én és a sarki ószeres, akkor ne bukjatok le, mert két mondat után kiderülne, hogy ő úgy tudja, hogy ’63-ban volt a forradalom, s a Beatles az egy ókeresztény romváros. Nem, Ómafa, te kurvára nem értesz semmit, hiába mondod. Többiek sincsenek, nem is voltak soha, őket is mi találtuk ki neked. Akkor nincs semmi? Kezdi már kapiskálni. Tényleg semmi? Tényleg. Ez hülyeség, most ettem egy almát. Alma az pláne nincs, még nincsebb. Nincs? Kár. Tévé?
Pénteken (13-án) az HBO este kilenckor vetíti Patricia Highsmith Kétarcú január című regényének tavalyi filmváltozatát, ami kétségkívül ambiciózus darab, s a Highsmith-adaptációk színes-szagos csoportozatából való, mint amilyen A tehetséges Mr. Ripley is volt anno. Ám azt továbbra is Az amerikai barát bizonyítja, hogy a neves szerző művei nem adaptálhatatlanok. Engem persze az éjjel negyed tizenkettőkor a Film+-on kezdődő Tartozol a haláloddal érdekel, mert olyan csókák lépnek fel benne, mint Ray Winstone, John Hurt vagy épp Ian McShane. A zeneszerző meg a ti kedvencetek, Angelo Badalamenti, aki a hazaadást a pad alá menti.
Szombaton ebédidőben a Cinemax a Vaslépcső c. 2013-as francia Simenon-adaptációt tálalja fel, tehát vagy előfizetek, vagy rendelek magamnak egy Kárpáti borzaskát futárral. Este Flashdance kilenckor a Dunán, úgyhogy menten be is készítek magamnak egy vödör vizet, s megnézem, hogy áll a nagymutter a lábtyűm kötésével.
Vasárnap Zsan Mari lesz ebédre, de most a Dunán, ami érthető is, hisz Dumas-tól van: A három testőr André Hunebelle tollából, aki bár nagy csákesz volt, de a 61-es testőrség az igazi. Tudják, olyan ez, mint a bor, jó évjárat, magas tannintartalom, a frissen kaszált fű illata és nagyfokú gyümölcsösség jellemzi. Meg a pánikszerű hülyeség.
Kedden a lehallgatószakma árnyoldalairól szóló Magánbeszélgetés c. filmet tűzi műsorára este hat után a Cinemax, amiből a napnál is világosabb, hogy eltelt negyven év, s én helyesen cselekedtem a Kárpáti borzaskával kapcsolatban. Önök is inkább egyenek a tévézés helyett.
