Amikor Sztupa és Troché megtanultak a vízen járni, körültekintően kellett kiválasztani a gyakorlás színhelyét. Nem lehetett például a főváros közepén, a Dunán elkezdeni a foglalkozásokat, mert könnyen közröhejbe fulladhatott volna a dolog. Ott röhögött volna a bámész népség, hogy ezek nem is tudnak a vízen járni, ezért hát valami csöndes, nyugodt helyre volt szükség, ahol nem zavarnak be illetéktelenek a folyamatba. Ami azt illeti, a folyókat is biztosabb volt elkerülni, már csak a sodrás vagy az örvények miatt is, egy kies tavacska, valami eldugott tengerszem, békés holtág jöhetett szóba. Vagy maga a nyílt tenger kellős közepe, ahol tényleg a madár sem ugat utánuk. Az alapos terepszemlék végre meghozták gyümölcsüket, nem volt egy olcsó hely, de hát csak a javíthatatlan álmodozók gondolhatják, hogy a vízen járást ingyen lehet elsajátítani. Szóval nyugi volt, de kellett is, mert idegőrlő és hosszadalmas folyamatnak néztek elébe a jelöltek és segítőik. Sztupa először csak a hátán feküdt a vízen, Troché meg a hasán, mindketten rugdalóztak is valamelyest, így avatatlan szemlélőnek akár úgy is tűnhetett volna, hogy úsznak. Szerencsére az avatatlan szemlélőket ugye kizárták idejekorán. Aztán egyszer csak Troché négykézlábra állt! A parton a segítők izgatottan a szájuk elé kapták a kezüket, de szinte ugyanazzal a mozdulattal ki is nyúlt, mint a béka (aki ugyancsak érintett ezekben a vízi ügyekben). Kinyúlt, kinyúlt, de másnap már egy kicsit tovább maradt négykézlábon, harmadnap meg még tovább. Sztupa is követte a példáját, s hamarosan az egyik megindult, szinte összhangban mozgatva a kezét és lábát. Persze ő is hamar pofára taccsolt, de a menetet már nem lehetett visszafordítani. Alig telt pár nap vagy hét, mindketten úgy zúztak parttól partig, mint a csík! Mintha kicsiny motorcsónakok szántották volna a békés tó vizét, oda s vissza, oda s vissza. Ezzel már folyóra lehetett menni, s egy szép nyári hajnalon Sztupa és Troché négykézláb áthúztak, mint minirakéta a
Batthyány térről a Kossuth térre. Visszatérve a tavacskához, eltelt még egy kis idő a felegyenesedésig, de az már annyinak sem tűnt, mint egy pillantás. Ugyanúgy ment minden, mint a négykézlábnál: pár lépés és paccs! De ez már vízen járás volt, csak gyakorolni kellett szorgalmasan. És abban nem volt hiba. Sztupa és Troché így tanultak meg járni a vízen.
Kedden (24-én) Pomádé király tévéjének 3-as, retrós csatornája a Forsyte Saga után újabb nagyágyút rángat elő Magyarország zivataros félmúltjából. 20.40-kor kifut a vízre Charlotte Rhodes, s Aram Hacsaturján Spartacusának oly ismerős dallamaira elkezdődik Az Onedin család című, 1971-ben elindított, s nyolc évadot, 91 epizódot megérő brit tévésorozat. A tévé, valamelyest igazodva napjaink sorozatfogyasztási szokásaihoz, napi rendszerességgel adja le a részeket, sajna egyesével, így három hónapos muri elé néz az ilyesmikre fogékony fogyasztó. Persze föl is lehet venni. Nem néztünk utána a dolognak, de úgy rémlik, hogy a Magyar Televízió eredeti szinkronját az eltelt közel negyven év alatt ügyes kezek letörölték a faszba, agyő, Simon György, agyő, Kristóf Tibor, agyő, Koroknay Géza, meglehet, így mi most valami újba vágunk bele, nélkületek. Lehet, hogy ez persze vaklárma is, s minden rendben, meg az is igaz, hogy egy újszülöttnek minden vicc új. Napjaink sorozatjunkie-jainak nyilvánvalóan remek történelemóra, de valószínűleg nem is utolsó mulatság. A mese, mint ezt legutóbb ugyanitt a főszereplő, Peter Gilmore halálakor írtuk le, valamiféle parttalanul áradó himnusz a kapitalizmushoz, ami ugye különös patinát vont a hetvenes évek végi magyarországi bemutató köré is. Aztán lehet, hogy olyan lesz az egész, mint a rosszkor visszatérő régi barát, unalmas és tolakodó, de legyünk inkább optimisták. Ma éjfél előtt az HBO még leadja az utóbbi idők egyik legsikeresebb magyar filmjét, a Liza, a rókatündért is.
Csütörtökön este kilenckor a Film Café a másikat, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant. De minek ehhez tévé?
