Magyar Narancs: Hat év után újra megjelent a Jöttem, hadd lássalak című könyved, amelyet édesanyád élete inspirált. Mit adott neked az, hogy – mint egy pszichodráma-gyakorlatban – egyes szám első személyben elmesélted a történetét?
D. Tóth Kriszta: Negyvenöt éves leszek, anyám ennyi volt a könyv jelenidejében, végstádiumú tűdőrákjának idején. Már többet éltem nélküle, mint vele, és most fogom túlélni őt, ez egyszerre fájdalmas és szimbolikus számomra. Hat év alatt továbbhaladtam a gyászmunkában, ezt megírtam egy új előszóban, de a szövegen is alakítottunk egy új szerkesztővel. Az egyes szám első személy, ez a valóban kicsit skizo beszédhelyzet azért kellett, hogy ne legyen kifogás, ne lehessen finomkodni, közel merjek menni, és a lehető legőszintébb legyek.
Úgy látom egyébként, hogy naiv volt az eredeti kiindulópontom: azt gondoltam, a könyv megírásával feldolgozom a halálát és elengedem majd végre anyámat. Van ennek kultusza: engedd el, lépj túl! Szerintem nem kell mindent elengedni, vannak meghaladhatatlan veszteségek: emberek, akiknek a hiányát hagyni kell veled maradni, fájni életed végéig. Ez a fájdalom erőt ad és épít, nekem az édesanyámé pont ilyen. Amióta nem akarom mindenáron elengedni, azóta a helyén van.
MN: Az, hogy anya lettél, változtatott az anyahiányodon? Te már lehettél jelen lévő anya.
DTK: Szépeket lehetne erre válaszolni, de igazából nem. Inkább elmélyítette, mert egyre több fontos családi esemény történik az életemben, nélküle. Állandóbb és mélyebb lett a hiánya.
| ||
MN: Vidékről kerültél fel az ELTE médiaszakára, és több helyen elmondtad, hogy kezdetben kívülállónak, idegennek érezted magad az új közegben. Mikor múltak el ezek az érzések?
DTK: A kívülállóság érzése igazából soha, a mai napig újra és újra megerősíti az élet. A pályám elején kiderült, hogy nem illek bele egy skatulyába sem, és ez nem változott. Nem baj, mert idővel megtanultam ebből előnyt kovácsolni, vagy legalábbis nem szégyellni, sőt büszkének lenni rá. Az idegenségérzet azért az egyetem végére megszűnt. Elkezdtem utazni, megismertem Budapestnél még nagyobb és sokszínűbb városokat, és utána már nem akartam a csoporttársaimra hasonlítani, fel tudtam vállalni, hogy sosem leszek igazi „budai”, akkor sem, ha most Budán lakom.
MN: Most is kívülállónak érzed magad?
DTK: Igen, és ennek örülök, már jó érzés, lehet rá építeni. Ma persze könnyen mondom ezt, főleg mert a wmn.hu elindításával minden a helyére került bennem. A pályámon minden idevezetett.
MN: Mennyire épül ez a magazin a tévés személyiségedre?
DTK: Egyre kevésbé. Négy és fél évvel ezelőtt az én befektetésemből indult el, én vállaltam a kockázatot, de rég nem csak én vagyok benne. Főszerkesztő, ügyvezető és tulajdonos vagyok, de már nem egyedül hozok meg minden egyes döntést a magazint kiadó cégben és a másik, produkciós és rendezvényszervező cégben sem. Amikor eljöttem a köztévéből 2013-ban, évekig csak a közösségi médiában voltam látható nyilvánosan.
Ekkor épült ki a mostani közönségem magja, már akkor teszteltem, milyen témák mozgatják meg őket. Persze a személyem és ismertségem a hirdetők felé is fontos biztosíték volt. De jó ideje azon dolgozunk, hogy a WMN-brand leváljon rólam, ne csak velem azonosuljon. Nem kiszállni akarok, de egyre kevésbé szeretnék egyedüli arca lenni a vállalkozásnak, ezért is építünk fel új szerzőket, új személyes brandeket. Ugyanakkor soha nem akartam megtagadni a tévés múltamat: már az indulásnál mozgóképben is gondolkodtam, de olyanban, amit a magaménak érzek, és nem kell kompromisszumot kötnöm.
Ezt csak az interneten lehet megtenni, amely jóval demokratikusabb felület, mint a tévé. A YouTube-csatornánknak 80 ezer feliratkozója van, ez egy izmosabb kábeltévé elérése. A legnépszerűbb Elviszlek magammal epizódot több mint egymillióan látták. Nincs feltétlenül szükségünk tévécsatornára.
MN: Az új médiás, sokkal közvetlenebb, személyesebb kommunikációt meg kellett tanulnod?
DTK: Nem, mert ilyen vagyok. Azóta lát a néző, olvasó engem igazán, amióta az interneten kommunikálok. Kétségtelen, hogy volt egy szerencsés egyidejűség: éppen akkor vetettem meg a lábam az internetes platformokon, amikor a nyilvánosság szerkezete megváltozott, hirtelen hatalmas igény lett a személyes tartalmakra, hiteles véleményvezérek megszólalására.
Egy tévével ellentétben nálunk nincs komoly apparátus, nincsenek intézményes szintek, nincs olyan főnökség, amelyről nem tudni, hogy szakmai alapon kritizál vagy nem. Jó kontentet kell gyártani, és kész. Transzparens lett a munkafolyamat, és ez azzal járt nálam, hogy merek személyes lenni, és merünk a csapattal együtt hibázni is, mert az a mi hibánk.
MN: Egy női tévéstől hallottam, hogy a nézők gyakran előbb formálnak véleményt a megjelenéséről, mint a kérdéseiről. Tapasztalsz ilyet a lényegesen fiatalabb YouTube-közönség körében?
DTK: Ez érezhető, de kevésbé, mint a tévés világban. A férfi műsorvezetők külsejével jóval kevesebbet foglalkoznak a magyar nézők, ez biztos, ez egy adottság Magyarországon. A WMN-nek az a célja, hogy ez egyre kevésbé legyen így.
| ||
MN: Erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy a WMN-t „szolgálatnak” tekinted?
DTK: Eléggé mást képviselünk, mint az előttünk lévő mainstream életmódmagazinok. Néha megkapjuk, hogy amit mi csinálunk, az „lakossági feminizmus”: nem állunk a barikádra, nem vagyunk ott minden színpadon, nem gyűlöljük a férfiakat, ez így nem elég. Mások „femináciznak”, nekik túl sok ennyi feminizmus is. Az biztos, hogy a barikádokat nem építeni akarjuk, hanem bontani: a hétköznapi életünkre lefordítható szinteken emancipálni a nőket.
De nekünk az is fontos – és ez is egyfajta szolgálat –, hogy meg tudjon élni a magyar médiapiacon egy olyan magazin, ahol szerkesztőségen belüli nézetkülönbségek megjelennek a cikkekben. Kevés felületen olvashatunk egy fontos ügyről pró és kontra álláspontokat. Viszont az ügyek ennél árnyaltabbak, és nem kell őket azonnal besorolni jobbra, balra, alulra vagy felülre. A sokszínűséget próbáljuk leképezni, és ezt sokan nem tudják hova tenni.
MN: Méhnyakrák, transzneműség Magyarországon, lelki és fizikai abúzus, gyerekjogok, válás, egyedülálló szülők, magyar egészségügy, oktatás… Egy életmódmagazintól szokatlanul markáns, gyakran közéleti témákat is feldolgoztok, társadalmi „ügyek” mögé is beálltok.
DTK: Ez természetes, ezek a témák ugyanúgy az életünk részei. Egy úgynevezett női magazin nem szólhat csak a nemi szerepekről, a vásárlásról meg a szerelemről. Ne csináljunk úgy, mintha minden nő szépségpöttyöt és rizsporos parókát viselne, vannak például indulatos nők, humoros nők, sőt, még a közélet iránt érdeklődő nők is.
MN: A WMN női magazinként elég gyorsan szerzett ezzel a koncepcióval olvasótábort, holott a magyar közéletben általában, a politikai életben pláne messze alulreprezentáltak a nők. Ott vannak a fizetőképes, a társadalom fontos ügyei iránt érdeklődő nők, de ez mégsem jelenik meg a meglehetősen macsó magyar közéletben vagy a férfiöltöző-szagú politikában.
DTK: A változás elkezdődött, ennek a lassú folyamatnak része a WMN is, és bár forradalmat nem tud véghez vinni, már a létével is szemléletformáló. Ez a társadalmi átalakulás, legalábbis nagyon remélem, oda fog vezetni, hogy a magyar kormányban nem egy nő lesz, és nem a magyar parlamentben lesz az EU-ban az egyik legalacsonyabb a nők aránya.
Oda fog vezetni, hogy a vállalati felső vezetők között nagyjából annyi nő lesz, mint férfi, és ugyanannyit is keresnek majd. Ezek lassú folyamatok, és le kell őket vezetni egészen az otthoni munkamegosztásig. Örülünk, ha hozzájárulhatunk ahhoz, hogy egy családban kiegyenlítettebb viszonyok legyenek, és ne legyen teljesen magától értetődő, hogy munka után anya még főz, mos, altat. Ha a lesajnált lakossági feminizmusunkkal rá tudunk erősíteni ezekre a folyamatokra, és például a 30 százaléknyi férfi olvasónk érzékenyebben áll hozzá mindehhez, az már jó.
Ez a fajta szemléletformálás szerintem minden emancipált női magazinnak feladata, de többet nem lehet tőlük elvárni.
MN: Ugyanakkor az is problémás lehet, ha egy női magazin meg akarja mondani, milyen legyen a „jó nő” vagy „a férfi” – ez az előírás ugyanúgy lezárhatja a genderszerepeket. Az egyik videótoknak például az a címe, hogy A jó nő vagány, dögös, és megnevettet.
DTK: Ez a poén része, és abban a videóban is nyolc teljesen különböző, 40 pluszos nő beszél az öregedésről. Nem mondjuk meg, milyen legyen a nő. A szerkesztőségben is rengetegfélék vagyunk, és valóban sok az énkontent, de csak felmutatunk példákat. Ha van egységes üzenet, az éppen az, hogy nem kell megfelelned senkinek, csak magadnak, de magaddal szemben se támassz túl nagy elvárásokat. Hiába próbálsz megfelelni a tökéletesség mítoszának, nem fog menni.
MN: Hiszel abban, hogy a tökéletlenség, a hibáink megmutatása, nyilvános felvállalása a médiában egyszer olyan erős üzenet lesz, mint a tökéletességé?
DTK: Persze. Például az Instagramon mindenki szebbnek, szellemesebbnek, tehetségesebbnek akar látszani, ez természetes emberi törekvés, benned és bennem is megvan. Nemrég indítottam egy kihívást azzal, hogy elkezdtem megmutatni bosszantó hibákat, tökéletlenségeket – és azt tapasztaltam, hogy 83 ezer követővel igenis van tétje annak, ha megmutatom az ekcémafoltot a nyakamon, vagy a kifestett körmömet, ami lepattogzott a házimunkától.
Az ilyen akcióimért van, hogy kritikát kapok, azt mondják, a közönségnek idolokra van szüksége, idealizált alakokra, hogy rajonghassanak… Persze, rajongjanak! Csak szerintem ennek az ellenkezőjére is van igény, és ezt visszaigazolja a közönség. Az emberek ki vannak éhezve a sokszor hibákkal teli valóság megmutatására. A múltkor coming outoltam azzal, hogy diszgráfiás vagyok, sokan hálásak ezért. Nem kell szégyellni azt, ha valamilyen vagy, amíg ezzel nem rekesztesz ki másokat.
MN: Egy írásodban utaltál rá, hogy nincs mögötted hátszél, sőt, ellenszélben kell boldogulnotok. Ez mit jelent?
DTK: Nem mindenkinek tetszik az, hogy mi vagyunk és mondjuk a magunkét, és keresik azt, hogy ki állhat mögöttünk. Senki. Mi önmagunkban állunk, semmilyen politikai, gazdasági érdekcsoport nem támogat, a piacról élünk, és van, akit ez bosszant. Az establishmentnek meg nyilván az nem tetszik, hogy hangosan beleállunk társadalmi ügyekbe.
MN: A CEU-tüntetések idején meglehetősen gyújtó hangú jegyzetet írtál, amelyet szerkesztőségi állásfoglalásként közöltetek.
DTK: Pártpolitikával nem foglalkozunk, de vannak olyan társadalmi értékek, amelyek mellett igenis ki kell állni, pártpreferenciától függetlenül. Ilyen például az oktatás szabadsága. Ettől még nem fogunk politikai zászlókat lengetni. Én nem éreztem egyébként gyújtó hangúnak, volt benne utalás jobbra is, balra is, van, akinek gyújtó hangú, van, akinek meg nem elég.
MN: Mindenesetre a kormánypropaganda felületei megtaláltak maguknak, amiért életmódmagazinnak álcázva csepegteted a tudatokba a liberális politikai propagandát.
DTK: Ez van. A Magyarországon uralkodó sajtóviszonyok velejárója. Közéleti szereplő vagyok, írhatnak rólam, nem foglalkoztat, ahogy az sem, hogy hova vagyok besorolható, vagy mások melyik oldalra akarnak betolni. Nem hagyom, hogy a támadások elszívják az erőmet az alkotástól. Ráadásul semmiféle igényem nincs arra, hogy politikai szerepet vállaljak. Nemegyszer kerestek meg az elmúlt években ilyen-olyan tisztségekkel és feladatokkal, mindegyikre nemet mondtam.
