Amikor Sztupa és Troché farkasszemet néztek a forradalommal, nem tűnt rózsásnak a helyzet. Három lehetőség kínálkozott: az élére állnak, kibekkelik vagy leverik. Bármelyik komoly nehézségek elé nézett: a forradalom első ránézésre már túllépett a felsorolt lehetőségek szinte mindegyikén. A forradalmároknak a hatalmat ugyan még nem sikerült átvenniük, de bevették magukat a szupermarketekbe, így biztosítván hosszú időre a hadtápot. Minden Lidlin, Aldimeolán, Tecsón és Spáron forradalmi lobogót lengettek a fényes szelek, míg odabent a tisztakezűek kihirdették, hogy forradalmuk tisztasága megengedi, hogy ne vessék rá magukat a felhalmozott javakra, hanem csupán a tudományos precizitással meghatározott fejadagot vegyék magukhoz naponta: na, ja, a forradalomhoz kondi kell, ki tagadná. Azt is a szavatossági idő lejárta szerinti sorrendben: a forradalom korai szakaszában ezért a felkelők napokig fehér kenyeret ettek parizerrel és hónapos retekkel, mert ezek voltak a legromlandóbbak, illetve a málna és a hal, de azokból úgyis kevés volt. A forradalmár egyebek mellett arról is megismerszik, hogy aszkéta (továbbá bőrkabátot és idétlen sapkát visel a dobtárasához, bár Petőfire az efféle divatozás éppenséggel nem volt jellemző, ő gatyában táncolt). S az aszkéta zúgolódás nélkül megeszi a baromfipárizsit is, baromfipárizsi miatt még nem tört ki ellenforradalom. A terv különben az volt, hogy a fehér kenyér után a teljes kiőrlésű jön, mert az már frissen is kemény, úgyhogy tök mindegy, mikor szegik meg, aztán a hűtött áru, végül a konzervek és a száraztészta, mert az ugye lejárt szavatossági idővel is meglehetősen ízletes. Sajnos azonban a konzervekre már nem került sor, mert Sztupa és Troché hosszas tépelődés után arra jutottak, hogy mégiscsak leverik a forradalmat a faszba.
Pénteken (17-én) a Duna tévé – mondjuk azt, hogy Bibi Anderssonra emlékezve – előveszi A nap vége című Bergman-opust. Mit is mondhatnánk, szokásos nyomasztó pánikmozi, az öregember visszagondol a fiatalemberre, s arra lyukad ki, hogy észre sem vette, hogy miről szólt az időközben lepergett élete. Hogy a maestro is így volt-e vele, és ez egy énfilm, az akkor sem érdekes, ha történetesen máshogy volt, s csak ki akarta röhögni azokat, akik így vannak vele. Meghalt már Bergman is, most elment ez a szép és minden porcikájával, gesztusával érzékenységet sugárzó művésznője is, a filmes szakkönyveket belepi a pókháló, szóval, akinek sok ideje van, most még visszanézhet, s nem is fog nagyon bánkódni. Kis túlzással hasonló a helyzet a rögtön utána nyomatott Aguirre, Isten haragja c. Werner Herzog-dolgozattal is, melyben Klaus Kinski valami ménkű vagány kosszarvú bukósisakban adja az egzotikus vezért, s egy darabig el is lehet nézni. Ha az Európai Filmakadémia idei életműdíját ezért a műért kapta a nyugatnémet versenyző, akkor nincs igazság e planétán. Szerencsére termékeny művészről beszélünk, így vannak egyéb opciók is.
Vasárnap is maradunk a Dunán, ahol megpróbálkoznak egy kevésbé múzeumszökevény műtárggyal is, de a 2014-es Madame Bovary-adaptáció mentségére legfeljebb annyi hozható fel, hogy nem játszik benne hülye bukósisakban Klaus Kinski, ellenben a jó nevű Mia Wasikowska, Paul Giamatti, Logan Marshall-Green és Rhys Ifans nagyon is. De még velük is eltékozolt idő a tévézés.
