Amikor Sztupa és Troché felhagytak a beszéddel, Troché egyszerűen elhallgatott, befogta a száját, lakatot tett rá. Nem így Sztupa! Ő néha azt mondta, hogy mő. Vagyis néha elnyújtotta, mőőőőőő, néha meg csak úgy odavetette: mő. Mő, szevasz. Mő, ki kérdezett? Mő, és kész. Sztupának ment ez minden testhelyzetben, ülve, fekve, állva, járva. Ült a közeli világvárosban berendezett székházuk elnöki csarnokának egyik rettenetes foteljában, ki sem látszott belőle, s csak a csarnok büszke oszlopai közül visszhangzott elő, hogy mő. Ez volt a válasz mindenre. Sztupa jött szembe az utcán, hol Trochéval, hol önmagával, s odabökte, hogy mő, mintha köszönne vagy pont fordítva, elhárítana egy köszönést. Ha a kellő jóindulattal szemléljük e kétségkívül furcsa helyzetet, úgy magyarázzuk, hogy Trochénak köszönésképp mondott mőt, önmagának meg kitérőleg. Vagy fordítva. A legmegrázóbb a fekve kimondott mő volt, olykor mőőőőő. Sztupa feküdt a közeli világvárosban emelkedő székházuk elnöki csarnokzatának egyik bizonyára kényelmes kerevetjén, mint egy olajsejkekre szakosodott pszichiáter fogadóóráján, alapvetően kussban, aztán váratlanul fölkiáltott: mő. Trochénak párszor átfutott az agyán, hogy reagál, esetleg ő is azt mondja, hogy mő. Vagy azt, hogy mő, bazdmeg, de idág sosem ragadtatta magát. Utólag mondhatjuk, hogy helyesen tette, mert hamarosan olyan természetességgel találta meg a választ, mintha magától jött volna. Addig persze Ómafa is átvonult néhányszor a színen, mindig nemtörődöm pofával leplezve, hogy alig várja a mőt. S ez egész addig így ment, míg Troché oda nem állt Sztupa elé, s a szemébe nem mondta a választ: pacsakő.
Pénteken (6-án) végérvényesen bebizonyosodik, hogy a televíziók műsorát nem emberek, még kevésbé szerkesztők állítják össze, hanem gépek. Legalábbis a Nemzeti Főadó műsorát bizonyosan. Jön a gép, azt mondja reszelős hangon, robot vagyok, robot vagyok, október hatodika van, esős idő, de ez mellékszál, robot vagyok, robot vagyok, ez a nemzet gyásznapja, leadom fél tízkor este a Szirmok, virágok, koszorúkat, robot vagy, kkk, kkk, kikapcs, nyekkk. Mondjuk, ezzel szinte egy időben az HBO-n megismerhetjük Jozef Gabčík és Jan Kubiš szép és igaz történetét. Bizony arról a Gabčíkról beszélünk, ezúttal a rabul ejtő tekintetű Cillian Murphy megformálásában, akiről Bőst és úgyszólván a legendák komplett vízierőművét elnevezték. Nos, e két derék férfiú – Kubiš Jamie Dornan ugyancsak értő megformálásában – arról nevezetes, hogy Holešovice mellett sikeres merényletet követtek el Reinhard Heydrich náci csúcsvezető ellen. Az Anthropoid című film, ennek az Operation Anthropoid néven futó akciónak állít emléket, egészen Lidicéig. S ha ennyi nem lenne elég a hétvégi búskomorság megalapozásához, akkor még a Film Cafén fél hét előtt bele lehet nézni a Trisztán és Izoldába, amiben a történeten magán túl az is szörnyű, hogy James Franco játssza Trisztánt – legalább itt nem ikreket ad. Viszont Cornwall királyát, a jó Márkust (jó, akkor Márkot) Rufus Sewell vezeti elő, tehát akkor inkább azt mondanám, hogy mégis. Kár, hogy a Trisztán és Izoldában nem dohányoznak valamiért a szereplők, ugyanis Rufus Sewell dohányzik a legjobban filmen. A tévé viszont nem ér egy pofa bagót sem.
