És hát a jelen sem kutya, hogy a feltételezhetően nem túl távoli jövő kilátásairól inkább ne is beszéljünk. A szombat kora délutánonként jelentkező A tudomány hangjai a maga ártatlan módján ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele.
A műsor némiképp a régi időket idézi: jól lassú és üdítően unalmas. Már legalábbis azok számára, akik még csak nem is érdeklődő laikusként, de, mondjuk, sima hétvégi ebéd utáni lazsálókként csöppennek bele. Mert ez a fajta tudományos ismeretterjesztés mintha már nem lenne igazán a közszolgálati médiahorizont zenitjén. Jó, van még Oxigén meg Szonda is, de ezek A tudomány hangjaival összeadva egész heti percmennyiségükben sem teszik ki egy rendes napi politikai műsor adásidejét, hogy a körkapcsolásokat meg sporthíradókat, pláne a reggeli napindító magazinokat ne is említsük. Elképzelhető, hogy ez szezont a fazonnal típusú összevetés, de akárhogy is, biztosan nem tenne rosszat a hallgatók idegeinek (pláne a tájékozottságuknak) több tudományos rezdülés.
A Bicsák Eszter vezette magazin legutóbb tehát a fákról szólt, pontosabban a fák védelméről, még pontosabban egy új szakmai diszciplína, a tudományos faápolás megjelenéséről és előretöréséről. De még mielőtt a kérdéskör gyökeréig eljutottunk volna, egy rövid bejátszáson át egy pillanatra ismét bekukkantott a mai Magyarország rögvalósága: hirtelen a három évvel ezelőtti Siklóson találtuk magunkat, ahol két helybeli (név szerint Hamburger Gáborné, valamint Marika néni) került összetűzésbe a mikrofon előtt egy meg nem nevezett szomszéd hölggyel. A gyorsan elfajuló vita tárgya az utcabeli platánsor volt, hogy vágni vagy nem vágni, és ha már vágni, mennyire. Mire azonban a megszólalók rendesen egymásnak eshettek volna, döntöttek a gépek, és szépen derékban elmetszették az évtizedes törzseket.
Ebből a mélységből indult tehát a faápolás tudományának (egyben művészetének) a bemutatása, mintegy jó erősen aláhúzva a téma létjogosultságát. Az ügy kapcsán megszólaló szakértőtől közben azt is megtudjuk, hogy ma már vannak kifinomultabb módszerek is, mint a radikális csonkolás. Ott van rögtön a metszés: még egy nagyra növő fát is kordában lehet tartani, ha minden évben precízen („mint a szőlőt”) visszametszik az ágait. Na, hát ez az a körültekintő hozzáállás, tennénk hozzá rögtön, amire szélesebb körben (vö. kerületek, városok, községek) semmi esélyt nem látunk, de ez ne törje le senki lelkesedését. És nem is töri. A következő etapban megtudjuk, hogy van már OKJ-s, sőt, az erdészeti és kertészeti egyetemekre építő szakmérnöki képzés is faápolásból. A Szent István Egyetem dendrológusa, Sütöriné dr. Diószegi Magdolna pedig azt is elárulja, hogy elkészült a Közterületi Sorfák Jegyzéke, amire ajánlattételként érdemes tekinteni, egyfajta étlapként, amiről ki-ki a maga belátása szerint választhatja ki a neki legmegfelelőbb, de legalábbis legszimpatikusabb fát.
A tudomány hangjai nagyjából harmincperces menetideje jóval többnek érződik, ami akár kritikaként is hangozhat, de lényegében nem az. Tény, hogy első hallásra vannak fülbemászóbb kérdések is, mint hogy szokás-e még betonnal kitölteni az odúkat (nem), vagy, hogy mikorra készül el a főváros teljes fanyilvántartása (a fasoroké már kész, a parkoké hamarosan). Ám elég csak egy pillanatra elképzelni az életünket fák nélkül (képzelőerő híján sétálni egyet a Rákóczi úton), hogy belássuk, sok fontosabb biztosan nincs ennél.
Az adás legvégét a műsorkészítők is mintha ehhez az emelkedettséghez hangolták volna: a makkosmáriai búcsújáró képesfák példáján keresztül igyekeztek megvillantani a faápolás misztikáját. „Az egyik tölgyön egy kis abroncs is van – mondja a riporter –, feltételezem, az erdészeknek úgy kell vigyázniuk rá, hogy mindez rajta maradjon, hiszen ez a szent hely lényege.” Mire az erdész: „Eredetileg nem erre a fára került ki a szentkép, többször is áthelyezték, és Budakeszin egy templomban is őrizték egy ideig.” Ez nem jött be, mondhatnánk, de talán úgy a pontosabb, hogy kinek a fa, kinek a szentkép.
A tudomány hangjai, Kossuth rádió, szeptember 30.
