Amikor Sztupa és Troché az utolsó simításokat végezték a nagy rubintlopási terven, bár a nehezén már túl voltak – elintézték például a rubin–rubint, banán–banánt vitát, megvolt az útvonal, felhajózunk a faszba az Iravádin –, de minden résztvevő tele volt mindenféle obskúrus altervekkel. Óvári elvtárs úgy volt vele, hogy leadják a szovjetnek, ami a szovjeté, aki tud, megtart magának valamicskét, a többi meg a párté: jöjjön be, Kolontárné elvtársnő, földobok egy kiló almát, ami leesik, a magáé, ami fönnmarad, az a párté. Sztupa látta maga előtt az egészet: TU–134-essel Moszkváig, s a többi, Troché nyilván meg akar majd ajándékozni néhány célszemélyt, aztán ellopom az egészet, amúgy is lopott holmi, s ahogy van, odaadom az ellenállási mozgalomnak. Troché alterve egyfelől kiolvasható volt Sztupa altervéből, s ezzel maga is tisztában lévén nem is törte magát különösebben az agyalással, másfelől viszont tudta jól, őt mindenki a rögtönzések mesterének tartja, tehát ebből a szempontból is marhaság lenne megbuherálni előre a seremetyevói klozetot, hogy az utolsó átszállásnál tűnjön el valami – az anyagmegmaradás törvényét nem volt olyan kor, amiben itt túl komolyan vették volna. Szóval Troché inkább az előkészítésből vette ki a részét, rendelt például – persze, egyenesen Rüsselsheimból – egy Opel Kapitányt, fehéret, piros tetővel, s egy darabig még ahhoz is komolyan ragaszkodni látszott, hogy személyesen akarja átvenni Christina von Opeltől, mert „meg kell néhány dolgot beszélnünk”. A gutaütés környékezte Óvári elvtárs ekkor nyúlt végső fegyveréhez, belengette a pártfegyelmit. A Kapitányból hát Rekord lett, de a piros tető stimmelt.
Pénteken (20-án) nyilván azért veszi elő a Sony Movie Channel este kilenckor a Blöfföt, mert mostanság hasít a sorozatverzió, de az is lehet, hogy a veretes (veretős) mű 18. születésnapja miatt. Én azonban már nyolc óta a világ legjobb filmjét, a Támad a Mars!-ot nézem az AMC-n (vö.: nyolc óta szórakozás).
Hétfőn viszont egész délután a Cinemax 2-n lógunk, tudniillik, mi, veteránok Luis Buñuel filmjeit nézzük szakadatlan. Háromnegyed négykor kezdünk a Tristanával, hogy utána rögtön meg is fessen a majsztor minket, ahogy nem tudjuk elhagyni a tévészobát, igen, önök ismét kitalálták, Az öldöklő angyal következik, s végül Viridianával zárjuk a sort. Hogy ez miért van, azt legjobban az ördög tudja, mi arra tippelünk, hogy azért, mert idén 118 éves az öreg Luis, ami pont százzal több, mint a mondott Blöff életkora. Van egy olyan megfejtés is, hogy nyakunkon Cannes, s hát Az öldöklő angyal Arany Pálma-jelölésig, a Viridiana meg egész a Pálmáig vergődött, és hát csütörtökön lesz Az édes élet, mely épp a Viridiana előtti évben pálmázott be (höhö, éjjel háromkor adják, a sima Cinemaxon), de bármi lehet. Gyerünk vissza: a Tristana (1970) Buñuel másik, a későbbi Catherine Deneuve-ös filmje, s hát tulajdonképpen örök (vagy mondhatjuk előzőnek is) köreit futja benne a jelentős alkotó, amikor ráküldi a Fernando Reyben megtestesülő nagybácsit a neves, ám ezúttal valamelyest szende művésznőre. Ámde a jóval korábbi (1961-es) Viridianában is ott a nagybácsi, aki persze már akkor is Fernado Rey, s a szándékai már akkor is roppant hátsók. Abcúg tévé!
