Rádió

Damaszkuszi fitnesz

Helyszíni riport a Lánchíd Rádióban

Interaktív

Ha azt vesszük, hogy az elmúlt évek rádióz­gatása közben talán leggyakrabban elhangzott panaszunk az volt, hogy a kisebb adók műsorkészítői nemigen hagyják el a stúdiót, most nagyon örülhetünk, mert a Lánchíd Rádión futó Kulissza riporterei igen messzire mentek. Örültünk is valóban, de azért nem bántuk volna azt sem, ha megtudjuk, miért mentek, hogyan mentek, és miért éppen oda, ahova.

A Kulissza amolyan félórás interjúmagazin, minden hétköznap fél egytől egyig Pál Amanda vagy Kocsmár-Tóth István beszélget el egy-egy vendéggel a legkülönbözőbb témákban a dartsvilágbajnokságtól a paraúszáson keresztül az Illyés Gyula-évfordulóig. Év végén extra kiadásokkal is jelentkezett a műsor, az ellenzéki pártok (hiszen időközben maga a rádió is ellenzékivé metamorfizált, ne feledjük) vezetőivel készített dupla terjedelmű értékelő beszélgetéseket Szépvölgyi István. Egyszóval van itt minden, műsorleírás híján pedig (a rejtelmes mottó, „tények, titkok, történések” hatása alatt) magunknak kell silabizálgatnunk, mivel is van dolgunk.

A január 3-i adás felvezetője (hiszen nem is nagyon volt ilyen) sem segít sokat, megint csak a mottót halljuk, illetve még azt, hogy Pál Amandával fogunk a „színfalak mögé nézni”, aztán rögtön a riport mélyén találjuk magunkat. Latinos zene szól a háttérben, és a műsorvezető rövid kommentárja („nem számítottunk rá szíriai látogatásunk előtt, hogy egy edzőteremben beszélgetünk majd arról, hol van az isten egy háborúban”) után azonnal a kellemesen közlékeny riportalany hangját halljuk. De hogy miért ment a stáb Szíriába, és ha már ott vannak, kiket és miért keresnek fel, az a mottó szellemében titok marad a hallgatók előtt. Nem szőrszálhasogatni akarnánk, egyszerűen csak érdemes lett volna talán a terepmunka kontextusát is tisztázni, hogy ne lógjon ennyire a levegőben, bizonyos mértékig idegen elemként a többi budapesti stúdióbeszélgetés között.

A damaszkuszi zumbaterem, kontextus ide vagy oda, mindenesetre meggyőző interjúhelyszínnek tűnik. A negyvenhat éves Riman Sámi (ha jól értettük a nevét) fitneszedzőnél meg talán keresve sem lehetett volna jobb alanyt találni, ha nem a háború árnyoldalaira, hanem a túlélés és a hétköznapok pozitív üzeneteire vagyunk kíváncsiak. Persze van az egész szituációban valami abszurd; egy hét éve tomboló polgárháború közepén diszfunkcionálisan vergődő állam fővárosában talán nem az edzőterem lenne az első hely, amit eszünkbe jut felkeresni. Ám amennyire nem kézenfekvő, legalább annyira jellegzetes tér ez mégis. És kétségtelen, hogy a retinánkba égett ikonikus szíriai képek (vérző fejű kisgyerekek, síró fehérsisakosok, gyászoló családok és romok, romok, romok) után van valami váratlan valószerűség is a zumbaóra hangzó díszleteiben. A zumba egyébként egy kolumbiai táncon alapuló, manapság globálisan is egyre népszerűbb edzésforma, de ez tulajdonképpen abszolút mindegy – maga Riman is többször elismétli, hogy nem az alakformálás miatt járnak ide az emberek, hanem, hogy legyen egy órájuk a napban, amíg nem a háborún gondolkodnak.

A riportalanyról menet közben az is kiderül, hogy brit-szír kettős állampolgár, magyarul legálisan és bármikor eljuthatna az oly sokak által áhított (és életük kockáztatásával elérni próbált) Nyugatra, de nem megy. „Bennem belül béke van – mondja –, rám itt van szükség.” Ugyanezt állítja a műsor másik megszólalója, a harmincéves, libanoni származású (szintén fitneszterem-tulajdonos) Fadi Barakat is, és nem nagyon van okunk kételkedni egyikük szavaiban sem. Az a pozitív életszemlélet, amiről beszélnek, békeidőkben, egy jóléti táradalomban fárasztó hipszter duma lenne, de úgy, hogy közben azért Fadi megemlíti, elég idegesítő az állandó rakétázás, mégis más a dolog csengése.

Érdekes, hogy mindketten, egymástól látszólag függetlenül, arra hivatkoznak, hogy Svájcban (hol máshol?) él egy nagyon sikeres ismerősük, de még neki is honvágya van, illetve, hogy volt egy másik ismerősük, aki eljutott Nyugatra, de ott váratlanul meghalt (értsd: nem csak Damaszkuszban és Aleppóban lehet meghalni). Nem derül ki, hogy Riman és Fadi ismerik-e egymást (az egyikük muszlim, a másik keresztény), ezt sem árulják el a riport készítői, mi mindenesetre úgy éreztük, érvelésük hasonlósága inkább a hasonló tudatállapot (és az arra adott szigorúan optimista válasz) eredménye. Talán sosem tudjuk meg az igazságot, de ha lesz még damaszkuszi adás, esetleg egy riporteri kommentárt ez a kérdés is megér majd.

Kulissza, Lánchíd Rádió, január 3.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.