Interjú

"Dobok neked egy payancát"

Sajó Tamás művészettörténész, fordító, tolmács

  • Balkányi Nóra
  • 2013.05.18 12:04

Interaktív

Több mint tíz éve a független Studiolum elektronikus enciklopédia társigazgatója, korábban tanított a CEU-n is. Tíz nyelven fordít és tolmácsol, A Wang folyó versei című blogján 2007 óta elsüllyedt kultúrákat kutat fel. Két utazás között beszélgettünk vele a városokban fellelhető apró jelekről, a magyar intézmények természetéről és arról is, hogy miért éppen Ukrajna?

Magyar Narancs: Hogyan indult A Wang folyó versei?


Fotó: Németh Dániel

Sajó Tamás: A CEU-n sok kelet-európai barátom lett, akik hívogattak a Baltikumtól kezdve Ukrajnán, Oroszországon, Tádzsikisztánon át a kaukázusi országokig, én pedig örömmel kaptam mindenen. Jól beszélek oroszul, közben megtanultam törökül és perzsául, elkezdtem járni ezeket az országokat is, így egyfajta jártasságom lett a régióban már a kilencvenes évektől. A blog úgy jött, hogy miközben filológus kollégámmal, Antonio Bernat Vistarinivel intenzíven dolgoztunk a Studiolumon (főleg reneszánsz és barokk szimbolikával foglalkozó online kiadó - B. N.), egy csomó érdekes apróság vagy a kéziratok szélén felfedezett vicces széljegyzet került elő. Ezekről tudtuk, hogy nem fog beleférni a hivatalos munkánkba, viszont jó lenne őket valahogyan bemutatni. Lassan kiderült, hogy erre a blog a megfelelő forma. Könnyű műfaj, nem igényel olyan kötöttségeket, mint egy publikáció, de azért lehet színvonalasan csinálni.

MN: Milyen előnyei vannak a blognak a tanulmányírással szemben?

ST: Mi a nyolcvanas években művészettörténészként olyan alaposságot tanultunk, ami nem engedi meg, hogy bizonyos műfajokban komoly kutatás nélkül akár egy sort is leírjunk - ez rengeteg kollégámban azóta is görcsöt okoz. Ha láttam valami érdekeset, és be is tudom bizonyítani, nem feltétlenül kívánom körüljárni az egészet, mert az egy hónapos munka lenne. Miközben dolgozom valamin, írogatom róla a posztokat, és ha isten is úgy adja, kötet lesz belőle. Van rá példa. 2011 decemberében rangos díjat nyertünk egy 1603-as spanyol emblematikai kiadvány angol fordításával és jegyzetelésével. Ez is így állt össze, a munka során időnként egy-egy fecnit feldobtunk a blogra. Beavatjuk az olvasókat abba, ami készül. Most például olyan részletes és alapos Lemberg-útikönyvön (az ukrajnai Lviv névváltozata - a szerk.) dolgozom, amilyen még nem létezik semmilyen nyelven - ez egy elhanyagolt város. Mindaz, amit eddig a témában írtam, valamiképpen majd bekanalizálódik a könyvbe, de a posztok mindig csak posztok.

MN: Elsőre nem derül ki a blogról, milyen szövegeket találunk itt, miért és ki írja. Ez elriaszthatja az olvasót.

ST: Jogos a kritika, de A Wang folyó attól előnyös a számomra, mert mindenről írhatok, ami érdekel - és hát borzasztó sok ilyen dolog van. Az utazásaimról, a fordításaimról, a művészettörténeti munkáimról, időnként politikáról. Ezt a szabadságot a bejáratott olvasók nagyon szeretik, de valóban hátrány, hogy ha az ember ránéz, nem tudja, miről szól. De talán kiegyensúlyozza ezt a blog vizuális gazdagsága, hogy ennyire vibrálóak a szövegek. Csak elolvas a látogató két-három bejegyzést, és akkor meg tudja ítélni, érdemes-e folytatnia.

MN: Nagyon gazdag a blog tematikája, megjelenik például az elveszett Kelet, a határterületek, a volt Szovjetunió világa is. Van fő csapásirány?

ST: A volt Szovjetunió mindenképpen. Az elveszett jelző is nagyon jó. Fontos vonulat a környező elsüllyedt kultúrák megkeresése, rekonstrukciója, hogy emlékezzünk rájuk. Hogy mennyi minden süllyedt el a régiónkban a még élő generációk életében is. A Kárpát-medence hatalmas bányája az elpusztult kultúráknak, na de a teljes volt Szovjetunió aztán végképp! Például Ukrajna. Most teljesen glatt, nem akarnak semmire emlékezni, de ott az összes emlék, lerombolt zsinagógák, gyönyörű zsidó temetők, lengyel városházák, örmény templomok, tatár mecsetek, magyar kápolnák. Egy másik vonulat az iráni, perzsa világ. Fantasztikusan gazdag és egészen más kultúra, mint a miénk. Hogy is mondjam, aki manapság a Kelet iránt érdeklődik, mind a kínai kultúrára cuppan rá - én is így tettem húsz éve. Elfelejtjük, mi van félúton, pedig a perzsa a kelet franciája. Valamikor a kínai határtól Észak-Indián és Törökországon át kulturálisan ez volt az alapnyelv - éppúgy, ahogyan a művelt oroszoknak a francia.

MN: A felsorolt témák nem köszönnek vissza gyakran a neten, de a közbeszédben sem.

ST: Mindig szívesen kutattam, amit más nem. Úgy gondolom, van intuícióm ahhoz, hogy meglássam a problémákat egy kvázi problémátlan anyagban. Most nemrég Berlinben voltam. Ahogy járkáltam, észrevettem, hogy egy metróállomást Bahnhofnak neveznek, és nem ahogy szokták, Haltestellének. Kiderült, hogy állt ott korábban egy vasútállomás - kis utánajárással gyönyörű történet bontakozott ki. Tele vannak a városok ilyen kicsi jelekkel, melyekből rekonstruálható egy másik valóság. A legtöbben nem figyelnek ezekre, a háttérben maradnak.

MN: Miért?

ST: Ha megkérdez bárkit, hogy mi érdekes van Ukrajnában, valószínűleg senki nem fog erre semmit mondani.

MN: Mi ennek az oka? Nem lehet megkeresni intézményeket, hogy csináljunk közösen kiállítást, kiadványt például Odesszáról?

ST: Nagyon rossz tapasztalataim vannak a magyar intézményekkel. Azt látom itthon, hogy ha valakinek van egy jó ötlete, azt vagy elutasítják - nehogy valaki kívülről megmondja a frankót -, vagy mosolyogva lenyúlják. Ez nem új fejlemény, amióta a szakmában vagyok, így van. 2000-ben függetlenedtem, kijöttem minden akadémiai intézményből, megalakítottam a saját kis cégemet, és ezzel boldog vagyok. Nem kívánok senkihez odasündörögni, jöjjenek ők - és jönnek is. Ez pedig már egészen másik pozíció. Most például a Varsói Magyar Kulturális Intézettől kaptam felkérést, hogy egy Bukovina-kiállításon legyek szakértő.

MN: Tehát itthonról is megkeresik?

ST: Ez az első magyar kapcsolat. Inkább külföldön értékelik ezt a tudást. Szerencsére van egy szélesebb nyugati hálóm. A tavalyi foci Eb-n például volt néhány meccs Lembergben is. Akkor felhívott egy kis spanyol kiadó, hogy írjak harmincoldalas útikönyvet a legérdekesebb dolgokról a spanyol szurkolóknak.

MN: Tavaly a közönség beszavazta a Goldenblog versenyen az első tízbe A Wang folyó verseit kultúra kategóriában. Tudja, hányan és honnan követik?

ST: A Google-analitika és a StatCounter alapján most napi nyolcezres az olvasottság. Ennek csak egy része, körülbelül a harmada magyar, mivel mindent állandóan megírok angolul és gyakran spanyolul is. Két hónapja indítottam a német változatot, és most közkívánatra beindult az olasz is. Érdekes módon kevés a kommentár ehhez az olvasószámhoz képest, de egy csomó markáns arc is van, akiket így ismerek. Sok olyan külföldi blog és fórum van, ahol megszerették A Wang folyót, és beszélnek róla.

MN: Előfordult már, hogy valamelyik külföldi közösség hozott témát?

ST: Nagyon sokszor. Van egy erős történet, gyönyörű, nemzetközi hólabda. Egy orosz mikrobiológus barátom, akit a blogon keresztül ismertem meg, Utahban dolgozik, és szenvedélyes tangótáncos. Elküldött nekem egy argentin tangószöveget, ami arról szólt, hogy "dobok neked egy payancát, amivel el akarom érni a szívedet". A kérdés az volt, mi az a "payanca". Utánanéztem, és kiderült, hogy egy olyan argentin gyerekjáték, ahol öt követ kell feldobni, majd különböző módon elkapni. Megírtam ezt egy posztban, amire mindjárt jelentkezett az azerbajdzsáni és a török barátom, hogy ezt a játékot náluk is játsszák. Ezeket a kommenteket olvasta a languagehat.com, egy több tízezres látogatottságú nyelvészeti blog írója, akivel szintén A Wang folyón keresztül ismerkedtünk meg. ' is megjelentette a történetet, és érkezett vagy száz válasz. Kiderült, hogy a játékot az egész világon játsszák különböző módokon. Ki lehetett nyomozni a dolog ókori görög-római gyökerét. Rajzoltam egy interaktív térképet, összeállt egy - mondjuk úgy - több száz szerzős poszt. Mikor az egész megvolt, akkor mentem el a Nemzeti Múzeumba, és megláttam ugyanennek a játéknak egy avar sírból kiemelt, honfoglalás kori változatát.

Neked ajánljuk