A Műcsarnokban délután háromtól hajnali egyig mintegy százan léptek fel, zenével és egy indiai "stílusban" eltáncolt verssel színesítve. Az idézet Gyukics Gábor főceremóniamestertől származik, aki a megszakítás nélkül felolvasó szerzőket végig "gyerekek!" felkiáltással kommandírozta, majd az egész maratont - roppant szerényen - saját művészetének bemutatásával zárta. Sok vers, ingyen felolvasó írók, ingyen belépés, ingyenbor és -pogi - ez mind szép, és önmagában elég is. Itt viszont mintha nagyon szerettek volna állítani valamit. De vajon mit? Mi a cél? A költészet szerepének hangsúlyozása? Akkor a Nagyon sok költő a saját fontosságáért jobb cím lett volna. Vagy az, hogy legyen béke, és szeressük egymást? Persze, néha mindenki átmegy hippibe, de ez így elég lila. Az esemény főoldala szerint ez "a költészet ünnepe és demonstrációja a jelentős szociális, környezeti és politikai változásért". Ez mit jelent? Leginkább azt, hogy a változás önérték és feltétlen jó - ami csacsiság. Vagy az a tét, hogy egy fedél alá tudunk-e terelni különböző világnézetű embereket a közös ügy érdekében? De mi az ügy? Még csak azt sem sikerült elérni - és ez nem a szervezők hibája -, hogy a költők meghallgassák egymást: a poéták java főleg a véralkoholszint változásáért szállt síkra, és a felolvasókat túlkiabálva spanolt a színpad mögött.
Szkárosi Endre performansza, Bárdos Deák Ági éneke, Marno János meditatív felolvasása, Süveg Márk rapszövege vagy a századszorra is gyönyörű Egy nap élet Kemény Istvántól nagyszerű momentum volt, és ilyenből akadt bőven. Aki néhány órát végigücsörgött, és kibekkelte a gyengébb zengeményeket, azzal a bizonyossággal mehetett haza, hogy a kortárs magyar költészet elbűvölően sokszínű, és kifejezetten jó formában van. Mondanivalónak elég lett volna ennyi.
Műcsarnok, szeptember 24.
***
