Magyar Narancs: Mit ért azon, hogy Waliczky „felszabadítja a látást”?
Jeffrey Shaw: Tamást nagyon régről ismerem, már amikor 1992-ben a karlsruhei ZKM Institut für Bildmedienben együtt dolgoztunk, egyértelmű volt, hogy rendkívül izgalmasan gondolkodó, egyedi módon látó és folyamatosan kísérletező kollégáról van szó. Egy művésznek az a legfontosabb, hogy tudjon előre gondolkodni.
Ő szerintem már a 80-as években pontos vízióval rendelkezett arról, merre indul el ezen az akkor teljesen ismeretlen pályán, hiszen a számítógépek lehetőségeiről szinte semmit sem lehetett tudni, de ő már művészeti alkotások készítésére használta. Már akkor látszott, hogy a látás mint a művészeti élmény befogadására alkalmas képesség foglalkoztatja. A fotográfia és a kamerák csodája mindig foglalkoztatta.
MN: A kiállítás megnyitóján arról is beszélt, hogy a művészet iránya állandó változásban van. Hogy mi lesz érdekes holnap, azt ma még egyáltalán nem tudhatjuk. Ugyanakkor Waliczkyról azt állítja, hogy már a 90-es évek elején látta, milyen irányba induljon. Ez nem ellentmondás?
JS: Nem hiszem. A jövő megismerhetetlenségén inkább azt értem, hogy a művészet, és esetünkben ugye elsősorban a médiaművészet, egyre inkább az interaktivitásra épül. Ez nem új felismerés, az intermédia-művész folyamatos visszajelzésekre reagálva készíti el újabb és újabb alkotásait.
| ||
Sőt nemritkán bevonja a nézőt, a befogadót és vele együtt jut el a következő lépéshez. Tulajdonképpen ez a folyamat már a hatvanas években elindult, mielőtt még médiaművészetről egyáltalán szó lehetett volna. De az akkori modern művészet képviselői közül néhányan látványosan kinyitották a kapukat, és úgy engedték be a közönséget a térbe, hogy a reagálásokat is bevonták a következő alkotásukba. Ez egy heuréka élmény volt a saját művészeti életem alakulásában.
MN: Miért, mit indított el?
JS: Úgy láttam, hogy a komplexitáshoz vezető úton óriási szerepe van annak, ha az alkotó nem buborékban teremti meg az újabb és újabb műveit, hanem a befogadó rezonálása is hatással van rá. Tehát olyan alkotások készítésébe fogtam, amelyeknél alapvető szerepet játszott, hogy milyen befogadói reakciók érkeztek. Például sok diaképpel és videóval készült művet készítettem, amelyeket a közönség hatására továbbfejlesztettem. A lézertechnikát is megtanultam, és azzal is dolgoztam akkoriban, pedig nagyon új volt még.
MN: Ez a lehetőség a digitális technika megjelenésével óriásit fejlődhetett.
JS: Természetesen így van. Megrázó élmény volt a komputerek első generációjának megjelenése és annak felismerése, hogy olyasmi tervezhető ezzel az új eszközzel, amelyre az emberi agy korábban nem volt felkészítve. Erre utaltam, amikor a művészeti alkotás komplexitását említettem, mert valóban a digitalizmus révén sikerült olyasmit is megtervezni, amiben az interaktivitás lényeges szerepet kaphatott.
MN: Mondana példát az akkor készült alkotásai közül?
JS: A Legible city (Olvasható város), amit a frankfurti Institut für Neue Medienben készítettem. Egy állandó mozgásban lévő biciklistát képzeljen el, aki folyamatosan halad egy város utcáin, amelyeken azonban nem házakat, épületeket, hanem házszerűen megformált, hatalmas betűkből összeálló mondatokat, gondolatokat, irodalmi idézeteket lát, amerre csak halad. E mű olyan gondolatra fókuszált, amit csak a digitális eszközrendszer segítségével lehetett létrehozni. S váratlanul óriási számban reagált rá a közönség.
MN: A művészek közül sokan épp ennek az észvesztő technikai csodának a hatására veszítették el az érdeklődésüket a klasszikus értelemben vett művészet iránt.
JS: Sajnos ez valóban sokakkal megtörtént, persze érthető, hiszen tényleg csodával határos technikáról volt szó. Ki kellett élvezni a „játékot”, aztán elfelejteni, hogy mivel készül a mű, és csak az értelmére és az eredményre koncentrálni. Nem volt könnyű. Még ma is kérdés, hogy „igazi” művészet-e a médiaművészek által létrehozott alkotás. Természetesen azok, akik a médiaművészet lényegét csak a digitális alkalmazások végtelen lehetőségeiben látják, elfelejtik, hogy az ecset, a véső, a ceruza ugyanolyan eszköze a művésznek, mint a digitális technika.
Ezek az alkotások szerintem sem sorolhatók feltétlenül a komolyan vehető művészet kategóriájába. De ha őszinte vagyok, én azért az utóbbi időben kicsit optimistább lettem. Hogy miért? Nézze meg például a film történetét! A korai időkből csak arra emlékszünk, milyen kiváló és komoly filmalkotások születtek, még ha volt is köztük sok felejthető. Mára azonban a filmek négyötöde a szemét kategóriájába sorolható. De születnek ma is csodálatos filmek, és ha valaki igazán komolyan veszi a filmkészítést, akkor értéket hoz létre, holott a film világában egyre nagyobb a kísértés, hogy kukába való termékeket gyártsanak, ismerve a nézői igények alakulását.
| ||
Ezt azért hoztam példának, mert a médiaművészet is hasonló cipőben járt és jár, csak időeltolódással. Kezdetben igazán jó helyzetben voltunk, amikor az új eszközök használatával új művészeti ágat teremthettünk. De mára ezt a világot is elöntötte a szenny, amivel meg kell küzdenie a befogadónak. Viszont a komoly művészek ezen a területen is olyat tesznek le az asztalra, amit érdemes megismerni. Ezért vagyok optimista.
MN: Gondolom, Waliczky Tamást azok közé sorolja, akiket a mondata második felében említett, és ezért is vállalta el, hogy megnyissa a kiállítását. Mi köti össze kettejük művészeti gondolkodását?
JS: Nekem az, amit Waliczky Tamás csinál, megtestesíti mindazt, amit én magas művészetnek tartok. És szinte mindegy, hogy milyen jelzőt teszünk a művészet kifejezés mellé, hogy új művészet vagy médiaművészet.
A hangsúly a művészeten van. Annak felismerése, hogy a mai látásmód meghatározó hátterét a fotográfia jelenti, nagyon lényeges. A világban ma élő emberek óriási többsége folyamatosan fotografál. És ha megpróbálunk emlékezni, milyen lehetett a fotografálásról való gondolkodás, mondjuk, ötven évvel ezelőtt, megdöbbenünk, hogy mennyit változott azóta.
MN: Volt fényképezőgépe gyerekkorában?
JS: Persze. Nem nagyon hamar, de fiatal felnőtt koromban kaptam egy Leicát, aztán nemsokára egy Nikonhoz is hozzájutottam. Emlékszem, micsoda kincseknek tartottam ezeket a kamerákat. Úgy őriztem őket, hogy örökké tartsanak. Az új modellek ugyan nagyon izgattak, úgy két-három évenként meg is néztem, milyenek, de nem volt nagy a különbség az enyémekhez képest. Ma szinte percenként változik a felvevőgépünk technikája, fókuszálóképessége, maga az eszköz és így tovább. És ez olyasmi, amire egy művésznek muszáj reagálnia.
A megnyitószövegemben Vilém Flusserre utaltam, a cseh születésű filozófusra, aki a tradicionális kamerákról írt egy hosszú elemzést. Már akkor, a nyolcvanas években úgy tekintett a fényképezőgépekre, mint diktátorokra, mert az ipari és kereskedelmi érdek diktálta, és persze diktálja ma is, hogy újabb és újabb módon akarják az emberek rögzíteni velük a valóságot. Ennek az elvárásnak és kihívásnak szinte nem lehet ellenállni. Flusser ezt nevezi diktátumnak. Nekünk, művészeknek pedig valamit kezdenünk kell ezzel az erőszakos folyamattal.
MN: Ön szerint az, hogy ma szinte mindenki kezében van egy eszköz, amellyel rögzíti az általa látottakat, változtat az emberek látásmódján? Másként gondolkodnak a rögzített világról?
JS: Igen, nagyon másként. Mondok egy példát. A szüleim sokat utaztak. Imádtak fotografálni, különösen sok fényképet készítettek saját magukról, illetve egymásról, de mindig olyankor, amikor valamilyen szép vagy érdekes táj adta a hátteret. Az Eiffel-torony vagy itt Velencében a Canale Grande és a Szent Márk tér. Tehát a fotón sohasem csak ők voltak láthatók, hanem mindig az a kontextus, amelyben a kép készült. Mintegy bizonyítékként, hogy ott voltak. Egy tanítványom, aki körbeutazta a barátjával Európát, mutatott több szelfit.
Ezeken a képeken semmit nem láthattam abból, hogy éppen hol vannak. Csakis ugyanazokat az embereket újra és újra, ahogy egymás mellett, mögött állnak vagy ülnek, kezük a magasban, hüvelykujjukkal jelezve, hogy jól vannak. Itt vagyunk Rómában vagy Párizsban, mondják a videón, de a helyszínből én semmit nem látok. Ez számomra bizarrnak tűnik, de nekik biztosan jelent valami fontosat, amiről én nem tudok. Talán a közösségi média diktálja, hogy ilyen módon legyenek jelen a nekik fontos világban.
Ez egyfajta szociális diskurzus része, amelyet fiatalok folytatnak egymással a világhálón. És az is érdekes, hogy ez a sok ezer vagy sok tízezer fotó az itt és most-ot mutatja, de később már semmi értéket nem fognak tulajdonítani nekik. Ezért érzek rokonságot Waliczky Tamással, mert képes megfelelő módon reflektálni erre az őrületre. Az általa megalkotott kamerák a múltban gyökereznek, mégis vadonatúj szemléletre épülnek, a nézőt mélyen elgondolkodtatják a látás mibenlétéről, és nem utolsósorban gyönyörűek.
(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. június 20-i számában jelent meg, most újraközöljük online.)
