Interaktív

Mi sülhet ki abból, ha az USA legnagyobb fejeseinek a gyerekei egy gimnáziumi osztályba járnak?

Volt itt már harc a görbe uborkáért, a komondorért, az akácosokért, legutóbb az otthon kotyvasztott pálinkáért, most pedig, úgy néz ki, az ízlelőbimbók vannak soron.

Mi tagadás, a "demokrácia ünnepe" hagyományosan látványos kínszenvedést jelent a hazai televíziók számára. Az adatok beömlését rendre a nyögve nyelés másfél-két órája előzi meg: politológusi gittrágással, utolsó becslésekkel és az ezekre adott politikusi árnyéknyilatkozatok értelmezgetésével.

Be kell vallanunk, hogy eddig fel sem tűnt, a magyar rádiócsatornák mennyire elhanyagolják a honvédelem kérdését. Egyrészt, mert nem gondolunk túl sűrűn a hadseregre (szerencsére a sorkatonaság megszűntével nem nyomasztja tovább a hazafias szósszal leöntött semmittevés agyréme az újabb generációkat), másrészt, mert ha eszünkbe jut, akkor se tartjuk túl érdekesnek az egészet, illetve ami érdekes belőle (mondjuk, a nemzetközi miszsziók), azzal a politikai magazinok épp eleget foglalkoznak.

"Hogy viseli, hogy állandóan behívogatják mindenhová, és mindig emlékeznie kell, hogy mi történt akkor?" - hangzik a mélyen empatikus nyitókérdés a közcsatornák péntek reggeli műsorában, miközben a képernyőn ott lángol az interjúhoz rendelt inzert: Zuschlag János kitálal.

Nemcsak a kampányba fulladt március 15. nyomasztó csinnadrattája közben, de még egy átlagos szombati kora délután komótosan rideg zakatolásában is nehéz észrevenni ezt a félórás nemzetközi magazint. Pedig ha mi, magyar rádióhallgatók (nemzeti ünnep volt, most ér ilyeneket mondani) felemelnénk a tekintetünket a köldökünkről, talán még egy miniszterelnöki beszéddel súlyosbított napon is találnánk érdeklődésre méltó műsort.

A TV2 naponta jelentkező műsora kevert műfajú vállalkozás, maga a csatorna sem nevezi híradónak, egyszerűen csak Tényeknek, a hossza változó, valószínűleg a napi igények és egyéb, műsor-politikai megfontolások alapján alakul ki a 35-70 perc közötti végső forma. Általában egy, de gyakran két személy vezeti.

A John Adamstől származó mondat igazságtartalmának vizsgálata nélkül is épp eléggé ironikus, hogy tulajdonították már Leninnek, Sztálinnak, Reagannek, sőt Virág elvtársnak is: A tények makacs dolgok. Holott elég belehallgatni két párhuzamos híradóba ahhoz, hogy a népszerű bonmot abszurditását belássuk: egyáltalán nem lehetetlen ugyanazokat a dolgokat egészen más fénytörésben megmutatni, a semmit hírré nagyítani, s néha az elefántot a gyufásdoboz mögé rejteni.

"2014 legizgalmasabb estéi" után múlt vasárnap végre elérkezett a várva várt döntő, amely nem kevesebbről határozott, mint hogy idén májusban ki végez majd magyarként az Eurovíziós Dalverseny mezőnyének sűrűjében, középelöl, középhátul, esetleg leghátul.

Épp annyira magamutogatás, mint amennyire alapvető jog és természetes késztetés, hogy folyton bele akarunk kotyogni mindenbe. Mintha nem is léteznénk, amíg valakinek el nem mondjuk, a fülébe nem súgjuk, vagy a képébe nem ordítjuk, ami épp a lelkünket nyomja.

Sokáig üldözték és lesajnálták, de ma már nyilvánvaló: a sztori műfaja jószerint létfontosságú a történettudomány (és épp így az irodalom) számára. A népszerű ismeretterjesztés meg aztán végképp nem nélkülözheti a könnyen emészthető és a múlt egy-egy mozzanatát érzékletessé tévő történeteket, mi több, az anekdotákat.

A társasjátékpiacon az "én előnyt próbálok szerezni magamnak, hogy te lemaradj" típusú játékok rég elveszítették egyeduralmukat. Az egyre inkább a kooperációra alapuló stratégiai játékok mellett megjelentek a kommunikációs vagy "gondolatolvasó" társasjátékok, amelyek a partnerek rosszabb helyzetbe hozását gyakorlatilag törlik az eszköztárukból, és a versengést is csak minimális szinten emelik be a játékmenetbe. A cél itt egy közösség mélyebb összekovácsolása, egymás gondolkodásának vagy akár személyiségének megismerése.