A betelefonálós műsorok, amennyire a televízióból - jobbára - kikoptak, annyira zavartalanul virágoznak a rádióban. Mint egy csapot, csak meg kell nyitni az adást, és máris hömpölyög az emberi sértettségek és örömhírek, vágyak, mániák és félelmek áradata.
Régi műfaj ez, a modern értelemben vett rádiózással egyívású, de hogy mennyire nem avul, arra népszerűségén túl az is bizonyíték, hogy a hétköznapi beszédbe is átszivárgott néhány kortárs- klasszikus fordulata (ugye, drága Bolgárúr!). Egyszerűen szükség van rá, mint egy szelepre. A Lánchíd Rádión minden hétköznap öttől kapja meg egy órára a nép a mikrofont az elég szerencsétlen című Lecsó keretein belül. Mi keverjük, ön fűszerezi - mondja a mottó, és aki tálal (ez is így hangzik el a kreatív felvezetőben): Bella Levente. De itt még nincs vége a gasztronómiai képhalmozásnak, a műsorleírás így zárul: "Fűszeres, néha csípős, de lényegre törően finom."
Érdekes, hogy mennyire egy kaptafára készülnek ezek a betelefonálós programok. Kezdünk egy rövid felkonffal, aztán jön a tartalomjegyzék, majd az egyes témákhoz a hozzászólások, köztük nagyon rövid műsorvezetői futamok, kiigazítások, filozofálgatások, és kész. Mintha ikrek lennének a Klubrádió klasszikusával, a Megbeszéljükkel - olyan testvérek, akik egy ideje már nem állnak szóba egymással. Az egyetlen - igaz, lényegi - eltérés a nézőpont, máskülönben ugyanolyan minden. A betelefonálók között van mérges, sértett, optimista, futóbolond, okoskodó, szétszórt; a műsorvezető nyájas, előzékeny, a legvadabb marhaságokat is megértően kezelő, azokat csak finoman helyreigazító, amolyan jó fej nagybácsi, illetve - Bella esetében inkább - unokaöcs, akinek véleményalkotása elkötelezett, de kissé puha, sikamlós.
A Lecsóban péntekenként mindig a hét főbb hírei kerülnek terítékre. Így volt ez legutóbb is, Bella az adás elején összeszedte, mihez várnak hozzászólást. Túl sok meglepetés nem volt benne: Simon-botrány, Gyurcsány-nyilatkozat (Orbán vagyonosodási vizsgálatáról), Fodor-kommentár (az SZDSZ tartozásáról és egy esetleges főpolgármesteri posztról), szárnyaló gazdaság és a szemét Olli Rehn. A betelefonálókat azonban, úgy tűnt, más dolgok jobban érdeklik. Etelka néni például büszkén megosztotta a hallgatókkal, hogy egy Szocsiban élő ismerőse szerint a magyarokat a következőképp konferálták fel a megnyitóünnepségen: "Büszke, hősies nép, kis ország Közép-Európában, amely a területe harminc százalékát uralja csak, népe közel egyharmada pedig a határain túl él." Bella kommentár nélkül hagyta ezt a nyilvánvaló marhaságot, igaz, a hölgy következő kérdését is jótékony hallgatással fogadta: "Miután eladtam a lakást, amiben édesanyám meghalt, megtilthatom-e az új tulajdonosoknak, hogy ott házibulit rendezzenek?" Utána viszont egyre több aktivitást mutatott: a legtöbb betelefonálót a Szabadság téri szobor ügye, illetve a Mazsihisz állásfoglalása, és azon keresztül az esztergomi zsinagógában tartott Jobbik-kampányülés izgatta. Bella az Éva nevű betelefonálót ("Magyarországon nehogy már ők döntsék el, hogy mire emlékezünk meg mire nem") még kiigazítja, mondván, hogy azért a Mazsihiszt ne azonosítsa minden zsidó honfitársunkkal, de a zsinagógahasználat ügyében már együtt hümmög Katalinnal. Nem értik, hogy ha eladták (!) a házat, milyen jogon akarnak beleszólni, hogy mit csinálnak benne. Bella értetlenkedve el is meséli, hogy náluk, Zalaegerszegen is volt egy romos zsinagóga, amit a rendszerváltás után visszaadtak volna a hitközségnek, de nekik nem kellett valamiért, azóta meg mindenki örömére művházként üzemel, és kedvelt koncerthelyszín. Ezek szerint soha nem gondolták még végig, hogy miért és mióta nincs akkora zsidó közösség ezeken a településeken, amekkora a régi zsinagógákat fenn tudná tartani, egyáltalán, vallási célra képes volna használni az épületeket. Beszélgetni persze bekötött szemmel is lehet, csak kérdés, hogy érdemes-e.
Lánchíd Rádió, február 14.
