Az bizonyosnak látszik, hogy nem az aranykorát éli épp, sőt, itthon mintha a saját vaskorába lépett volna vissza a műfaj, egykor virágzó infrastruktúrája és rajongótábora oda, nimbusza kirojtosodott. Mégis, ha az online platformok lassú, de biztos előretörését nézzük (gondolok itt például a podcastokra), lehet mozgástere a műfajnak. Nem pont azokon a helyeken fog fölbukkanni, ahol megszoktuk a jelenlétét, és az is bizonyos, hogy az új hallgatóságot új módszerekkel kell megszólítania, de azért valahol az analóg rádió, az online platformok és a hangoskönyvek közötti háromszögben talán akad számára belakható hely.
Arról többször megemlékeztünk már, hogy a Magyar Rádiónál milyen laza mozdulattal sikerült szétkapni egy sok évtizedes múltra (1951–2011) visszatekintő, ráadásul igencsak termékeny és megbízhatóan magas színvonalon dolgozó műhelyt. Az egykori Rádiószínház helyett ma Rádiószínház van a Kossuthon. Csak míg az egyik név egy alkotó közösséget takart, a másik pusztán egy műsor, melyben kiszervezve készült anyagok és archív felvételek futnak meglehetős következetlenséggel.
Más csatornák csak nagyon óvatosan mernek a műfajhoz nyúlni, tudván, hogy a hangjátékok közönsége egy szűk, de annál igényesebb réteg. Az olcsó stúdióműsorok korában a rádiójáték a maga munka- és költségvetésigényeivel nem versenyezhet piaci alapon. Kétesélyes az is, hogy a járványhelyzet segít-e új hallgatókat szerezni a műfajnak, pusztán azzal, hogy a régi darabokkal esetleg többeket érnek el, vagy most nyíródik ki végleg az egész, hiszen jelenleg új rádiójáték sem készülhet. Nem egyszerű a helyzet, és a kockázatvállalás hiányát sem feltétlenül időszerű számon kérni a műsorszolgáltatókon.
A Klubrádió mindenesetre gondolt egy merészet, és ilyen körülmények között tűzte műsorra Papp Gábor Zsigmond hangjátékát Tóth Krisztina Pixel című novelláskötetéből. A nagy sikerű 2011-es kötet regényszerű novellafűzés, de mint a cím is mutatja, apró kockákból épül fel, mozaikos, talányos szerkezete van, előre- és visszautalásokkal, távoli motivikus összekapcsolásokkal és egyéb, mondjuk úgy, posztmodern narrációs megoldásokkal operál. Ezeken felül pedig olvasmányos és gondolati-hangulati összetettségében épp annyira aktuális és friss ma, mint volt a kilenc évvel ezelőtti megjelenésekor. Egyébként meg van benne valami nagyon jellegzetes mai kelet-európai íz is, egyfajta fáradt nyugalom, mintha már minden lezajlott volna, minden a feje tetejére állt (többször is) és vissza (szintén többször). Van, amikor mindez monotonná válik, van, amikor az ismétlődő hangulatok nem csak a lokális klausztrofóbiát, de egy túl hamar kiismerhető hangulati elemet is előhívnak, ami akár lehet szándékos is: modellezi a káeurópai lét önismétlődő természetét.
Papp Gábor Zsigmond sokféle munkájával bizonyította már, hogy ezt az édesbús monotóniát nagyon érti. Hangulatfestésként minimális hangzó díszletet húz fel a színészi megszólalások mögé-köré, nem nehezíti el a történetmesélést felesleges effektekkel. Beszűrődő apró zajok, televízióműsor-foszlányok, járműcsörömpölés és ajtócsapódás közben kontrasztosan szólalnak meg a kristálytiszta színészi hangok, a zeneszerző Darvas Benedek lassú, kellemesen enervált dallamokkal festi alá mindezt. Tulajdonképpen nem is rádiójáték ez, hanem dramatizált felolvasás, de hát maga a Pixel sem egy színpadra, pláne nem rádiós előadásra készült mű. Az egymást követő monológok mégis elkezdenek párbeszédszerűen összefonódni. A színészek – többek között: Györgyi Anna, Létay Dóra, Epres Attila, Fesztbaum Béla, Friedenthal Zoltán, Lux Ádám, Rujder Vivien és Zsurzs Kati – figurái olykor összemosódnak, de egy ilyen sok hangra írt rádiójáték esetében ez tulajdonképpen elkerülhetetlen.
A Magyar Média Mecenatúra program keretében készült, tíz darab huszonöt perces részből álló sorozat valószínűleg az egyik legizgalmasabb most a Klubrádión. Talán, ha nem éjfél előtt kerülne adásba, még hallgatottsága is lenne.
Pixel, Klubrádió, március 20-tól péntekenként
