Amikor Sztupa és Troché sakkoztak, mindenki paraszt volt. A sötét is, a világos is. Ott álltak, két tömött sorban, konok pofával előremeredve az ellenre bástyák, huszárok, futárok helyén, mint akik alig várják, hogy vért igyanak. Aztán a maguk lassúdad, rövid léptű módján egymásnak is mentek, s gyepálták szorgosan egymást srévizavé, egész addig, míg csak egy maradt. Teljesen egyenlő erők küzdelme volt, rossz nyelvek szerint kiölte a sportból a fineszt, a nyers erőre bízott mindent, meglehet, így is volt a kezdetekben, de aztán egyre rafkósabbak lettek a parasztok, sündisznóállást vettek és póttagokat, haditervet eszeltek ki, s ha módjuk nyílott rá, csaltak is, például Sztupának volt egy parasztja, hetekig eladta magát királynőként, mire lebukott, pedig nem csinált mást, csak kicsit elvékonyította a hangját, és affektálva beszélt. Amikor Sztupa és Troché nagyon öldöklőre akarták venni a partit, egy-egy kisdöntőben például, akkor a tábla oldalán is felsorakoztattak parasztokat, jobbra vörös, balra a sárga parasztok vettek fel kétsoros alakzatot, majd estek neki az érthető okokból létszámfölényben fellépő sötét és világos parasztoknak. Először a hagyományos parasztok kaptak észbe, s osztották fel egymás közt a színeseket. A feketék legyőzték a sárgákat, a fehérek a vörösöket, s csak aztán mentek egymásra. Egy idő elteltével aztán a színesek is kitanulták a csíziót, s mind a ketten bejelentkeztek a fehéreknél, hogy szívesen bekerítenék a feketéket, csak kérnek egy részt a zsákmányból. A fehérek először le is adtak valamit, de hamar rájöttek, hogy elég felkoncolniuk a feketék ellen kifáradt, megsebesült néhány maradék színest, s készen is van a dolog, meg az egész úgysem számít, hisz a végére csak egy maradhat. Ennek némiképpen ellentéte volt az ún. magyar sakk, ahol a pirosak a zöldek ellen játszottak egy tök fehér táblán, tényleg minden négyzet fehér volt, s természetesen egy paraszt sem állt a táblán, itt mindenki király volt, ott álltak két sorban, a sok marha nagy király.
Szombaton (24-én) a magyar kémfilmek nyilvánvaló legnagyobbika, a Fény a redőny mögött figyel be délután három előtt kicsivel a Dunára. Mint az nyilván köztudott, ez egy elég idióta kémfilm a delejes hatvanas évekből, s arról szól, hogy a kempingárugyárban legyőzhetetlen fegyvereket csinálnak, s Latinovits ki akarja kémkedni az egészet minimum az NSZK-ba, de lehet, hogy az USA-ba, akik feltehetően csak kőbaltákkal harcolnak, és a sátorcövek majd úgy jön nekik, mint a V2, de szerencsére Nagy Attilának is van egy-két szava az ármányhoz. Ez persze semmi az ugyanitt fél nyolckor kezdődő Pogány Madonnához képest, amikor meg azért jönnek a nyugatiak, hogy ellopjanak egy aranyfejet. Az aranyfejet valóban sikerült ellopni teljes egészében, de ezt már megírtuk százszor, és hát nyugati is micsoda nyugati, valami Soltész nevű, aki elhasalt a pesti érettségin, vagy valami ilyesmi történt vele.
Vasárnap az M3 keresi a kedvünket egy régi jó magyar filmmel, három után öt perccel adván a Szerelmes biciklistákat, aminek a címe legalább jó. S hát az is tény, hogy e remekműnek köszönhetjük az első magyar nyelvű „beatlemezt”, a Táskarádiót, idézzem? Önök sem akarhatják. Akkor ne tévézzenek!
