A rendszerváltás akkor 25 éves volt, most meg már 30. Azt is számba vehetnénk tehát, hogy mi változott az elmúlt öt évben, mely események látszanak ma más fénytörésben. De nincs semmi változás, langyos tengődés van csupán, régi mániák kavargatása. Már az öt évvel ezelőtti műsor kapcsán megjegyeztük, hogy mintha látszana egyfajta igyekezet a Nagy Imre-újratemetés áthangolására, és kezd úgy tűnni: mindent Orbán Viktor beszéde indított el, döntött meg és tetőzött be egyszerre. Ma meg már egyértelműen ez a hivatalos „üzi”, ugye, ami sovány tanulság, de hát nem is volt valami változatos ez az elmúlt öt esztendő.
A rendszerváltás jelentőségének leszűkítése, a történések szimplifikálása, bizonyos szereplők kiretusálása és az összes többi emlékezetpolitikai machináció nem csak megnehezíti, de már-már lehetetlenné teszi a ’89-es fordulatról való higgadt és reflektív közbeszéd kialakulását. Márpedig, ha erről nem tudunk értelmesen beszélni, arról sem tudunk, ami azóta történt és történik, mindennek pedig végletes következményei lesznek.
A Kossuth rádió most nem ment rá az évfordulózásra, ellenben a Klubrádió indított egy sorozatot, melynek címe – Szabadság, elvtársak! – valamiféle ironikus közelítésmódra enged következtetni, de mégsem az iróniára teszi a hangsúly, inkább a személyes emlékekre és a beszélők önreflexióira. Így a cím, bármilyen ötletes is, kicsit félrevezet, bár ha a puszta figyelemfelkeltés volt a cél, az végül is működhet. A Szénási Sándor vezette adások a lehető legegyszerűbb, egy kérdező, egy vendég struktúrára épülnek. Ez, vagyis a mindenkori vendég személye pedig meghatározza az adott rész hangütését is. Szénási bármennyire felkészült (márpedig érezhetően az), ennek a felállásnak köszönhetően nem rendelkezik túl sok eszközzel a beszélgetések színesítésére, az eszmecsere minősége nagyrészt a vendégek beszélőkedvén múlik.
Legutóbb Kéri László ült a stúdióban, s a tőle megszokott lendülettel és beleéléssel mesélt. A hasonló beszédhelyzetekben nagyon nehéz elkerülni a „nagy idők nagy tanúja” pózt, Kéri azonban igyekezett az ilyen attitűdtől távolságot tartani. Elsősorban ő sem ironizált (bár voltak ironikus, sőt, kifejezetten humoros pillanatai is az adásnak), hanem az önreflexió fokozásával egyszerre igyekezett ráközelíteni a vizsgált évekre, és ugyanakkor jelezni is a távolságot, ahová eljutott azóta. Talán éppen ennek a dinamikának, talán önmagában Kéri mesélő- és elemzőkedvének köszönhetően volt olyan a Szabadság, elvtársak! adása, mint egy nagy futás, amelynek a végén lehet, hogy levegőért kapkod az ember, de egészen biztosan felszabadultabbnak érzi magát, mint előtte. Pedig nem volt szó különösebben megdöbbentő dolgokról, sőt, Kéri a szimbolikus, nagy események helyett inkább a kisebbnek tűnő mozgásokra, a háttérben zajló folyamatokra igyekezett ráirányítani a figyelmet. Hogy milyenek voltak a vidéki előadókörutak a nyolcvanas években, miféle klubokat szerveztek az orvosok, népművelők, pedagógusok országszerte, mekkora volt a várakozás, lelkesedés mondjuk Szentesen (utóbbiról némi meglepetésre azt halljuk, hogy az egyik legforradalmibb város volt a 80-as években) – csupa olyan téma, amiről fájdalmasan keveset tudunk. Pedig, állítja Kéri, a valódi társadalmi változások és megrázkódtatások belátása ennek a háttérnek az ismerete nélkül gyakorlatilag aligha lehetséges. A pártpolitika azonban már a kilencvenes években bedarálta a maga hátországát, és ennek nyilvánvaló köze van napjaink lehangoló viszonyaihoz.
Nem azt mondjuk, hogy a Szabadság, elvtársak! egy csapásra megoldotta a félmúltról szükséges beszéd megannyi problémáját, de az biztos, hogy Szénási műsora az utóbbi idők legérdekesebb rádiós kísérlete a „honnan indultunk?” kérdésének tisztázására.
Szabadság, elvtársak! Klubrádió, augusztus 9.
