Amikor Sztupa és Troché a Csőhidat bámulták, épp nyugi volt, se horgászverseny, se ittas halőr, csak a hídon táncoló nőalakok, lidércek, különben egy pissz se sehol. Az ördög tudja, hogy mire táncoltak ekkora kussban, meglehet, valami fejben hallott zenére vagy nem is kellett nekik zene, az volt a legsanszosabb, hogy több néma zenére, mert az egyik így táncolt, a másik meg úgy, kecses balettmozdulatok, könnyű színes ruhák, vad seggrázás, égbe csapott karok, fekete atlétatrikó, Sztupa megpróbálta megszámolni a Csőhíd táncosait, de úgy pörögtek-forogtak, hogy folyton elvétette. Mindazonáltal tetszésére volt a dolog, mondta is Trochénak, hogy jobb, mint a horgászás, bár szar, hogy nem lehet halat hazavinni. De, lehet, mondta Troché, s kivette a szájából a gazszálat, s a híd alatti bódé felé bökött vele. Egészen a parton állt, a víz felé volt az ajtaja, a part felé meg egy felcsapható ablakféle és egy kihajtható pult. A csónak szépen odacsurgott a parthoz, a horgász (halász?) beadta a halat, az asszonyság átvette. Kisvártatva érkezett egy szaki, beadott egy cekkert, az asszonyság meg kiadta tele hallal. Troché visszatért a táncolókhoz, Sztupa még egy kicsit figyelte a bódét: megint jött egy csónak, megint jött egy szaki. Te, ezek nem is fizetnek, még ilyen utalvány vagy ebédjegyféle sincs náluk, hogy a szakszervezettől kapnák a halat vagy valami. Ha én is odamennék, nekem is adnának? Ja, szerintem is ingyen adja, van munkásruhád? Eddig csak szakikat láttam vételezni. Nézd azt a zöldruhást, hogy forog, hogy röpül, s még véletlenül sem a cső összeeresztésénél érkezik le. Tényleg, hogyhogy nem esnek le onnan? Mintha a legfényesebb bálteremben lennének. Megyek halért, jössz?
Pénteken (16-án) este tíz után a Duna tévé előveszi a Harry Brownt, egy 2009-es brit akciófilmet, melyben Michael Caine tüzel. Nem nagy ügy, szimpla bosszúvágysztori, olyan kicsit, mint amikor (és elég sűrűn van ez így) Bud Spencer a pultnál eszi a babot, s szemrebbenés nélkül tűri, hogy körülötte szétverik a kocsmát, mígnem az egyik rosszfiú bele nem fejel a tányérjába. Nos, Harry Brown, a kiérdemesült nehézfiú is csak sakkozik, sakkozik, míg lakókörnyezete vadul züllik lefele, ám amikor kilövik a partnerét, fölmegy nála is a vezérhangya. S ha az fölmegy, nincs az az Emily Mortimer, aki le bírná hozni. Mi persze lehoznánk Emilynek a csillagokat is. Szóval csak a szokásos dolgok, a cockney és a díszes társaság (David Bradley, Iain Glen, Sean Harris és persze Plan B) miatt érdemes időt szánni rá, meg tán azért, mert tíz perccel később a Cinemax 2-n elkezdődő Nem vagyok itt a konkurenciája. Fogadok, hogy önöknek is először az Ozban tűnt fel J. K. Simmons, de ha nem, az sem baj, hisz egy ideje elég rendesen fut vele a szekér. Ez valami családi vállalkozása, s arról szól, hogy a múlt az itt kavar körülöttünk, bejön az ajtón, bemászik az ablakon, bebújik a levélrésen, s addig nem hagy nyugton, amíg fel nem dolgozod – ha ajánlhatok valamit, akkor dolgozzák fel önök is, mondjuk, fasírtnak.
Vasárnap Mary Poppins visszatér lesz este nyolckor az HBO-n, tudják, hogy a nyolcvanas években készült egy szovjet Mary Poppins is (Viszlát, Meri Poppinsz)? Ezt hagyják, nézzék meg azt, fenn van a YouTube-on. A tévézést meg úgyis elviszi a szél, ha egyszer végre megfordul.
