Amikor Sztupa és Troché elmentek fényképezkedni, hát, arra jól ráfáztak, pedig csak pár szaros igazolványképről volt szó. Ha egészen pontosak akarunk lenni, útlevélképekről, de már az is gyanús volt, hogy a fényképész műhelyét atelier-nek hívták. Egy atelier a Cservenka Miklós utcában, közvetlenül a Fékisz és az OKISZ Labor között – ez már csak ilyen utca volt, kis múlt a rohanó szocializmusban: maszekvilág, ahol mérték után készül minden. A fényképész a feladathoz illő körültekintéssel látott munkához, útlevélkép lesz, tizenhét-tizenhét, mondotta és a szeme sem rebbent. Sztupa viszont inkább türelmetlennek látszott, mint cinkosnak, semmi fraternizálás, haladjunk, mondták a mozdulatai, ahogy levette a nagykabátját és a kalapját, Troché meg oda sem figyelt, nézegette a falon a képeket, könyöklős, nemegyszer dohányzós, égő cigarettával beállított portrék úgymond neves művészekről, táncdalénekesek, komikusok, színészek, mind valahol az első és a második vonal határán, de inkább még a másodikban: sok hakni, néhány tévéfellépés, ilyen pacákok, volt köztük egy focista is, dresszben, de az sem javított rajta sokat a fekete-fehér technika miatt; a színezés még nem volt divat, a színes meg tán drága volt, ORWO Color vagy mi a faszom, DDR Fabrikat. Kezdjük a lengyellel, mondta a fotós, s máris egy kétes tisztaságú stílfésűvel próbálta letámadni Sztupát, aki hirtelen hátralépett, de csak Troché látta rajta, hogy gyorsan mérlegeli, eltörje-e a támadója kezét vagy csak üsse le, de aztán Sztupa lassan felemelte mindkét kezét, és csak annyit kérdezett, leüljek? A fényképész mindezt valamiféle megilletődésnek tudta be, vagy már sok ilyet látott, mindenesetre a fésű mellett megjelent a kezében egy szemüveg is, mert a lengyelek szemüvegesek, de ezt már szinte bocsánatkérően mondta.
Pénteken (8-án) tulajdonképpen tisztességes választék lesz, a Duna tévé 22.10-kor közvetíti a földkerekség leghíresebb tűzoltóbálját (Tűz van, babám!). Az HBO pedig már 21.55-kor nekifog Danny Boyle műkincsrablós, mélyhipnózisos marhaságának, a Transznak. Mindezekkel persze csak egy baj van, ami az egész tévénézéssel, hogy csak egy újszülöttnek jelentenek újdonságot – szerencsére mindezt pont nem itt kell megbeszélni.
Vasárnap épp az HBO3 kezdi el este nyolckor az Én vagyok az éjszaka című helyes kis sorozatot, mely annyi más kis társa mellett ugyancsak a Fekete Dália-gyilkosságnak (gyilkosságsorozatnak) állít emléket, ezúttal az egyik érintett visszaemlékezései alapján. Jóval az események után vagyunk, Kalifornia a hatvanas években, Chris Pine politoxikomán koreai veteránt ad ügyesen, egyszersmind lecsúszott újságírót, tulajdonképpen egész jó muri, olyan nézhető közepes a maga műfajában.
Szerdán, hála a nemzeti főadónak mód nyílik szembenézni Huszárik Zoltán – kétségtelenül kudarcos, ám hosszú nekifutással elvégzett – gyászmunkájával, a Csontváryval.
Csütörtökön viszont megint választani kell, ezt nevezi az irodalomtudomány keretes szerkezetnek. Az HBO este nyolckor a Johnny Cash-filmmel jön (A nyughatatlan – jó cím, mi), de nem lesz vége addig, míg új kedvencünk, az HBO3 bele nem fog Elena Ferrante igéző lektűrfolyamának briliáns adaptációjába. A Briliáns barátnőmet kilenckor kezdik, mindjárt az első két résszel. Tévézni tök avét.
