"Gyönyörű és szinte érthetetlen az a nyitottság, ahogyan az apátság kiáll a világ elé, és ahogyan befogadja a világot" - mondja a fesztiválról színházi vezetője, Hudi László rendező. Még el sem kezdődtek a programok, csak sétálgatunk a helyszínen, de már egyet kell értenünk vele. Az ezeréves intézmény az utóbbi években prominens kortárs építészek tervei alapján modern, önmagukban érvényes, de egymáshoz is illeszkedő melléképületekkel bővült. A turisztikai fogadóépület, az étterem és a csodálatos borterasz a pénz és az ízlés Magyarországon oly ritka, tartós együttállásáról tanúskodik. (A bazilika pedig a világhírű minimalista, John Pawson tervei szerint újul majd meg, nyilván heves tiltakozásoktól övezve). Akadálymentes, környezettudatos, letisztult kis külön világ. A fesztivál utolérhetetlen előnye, hogy helyszínei a Szent Márton-hegy lankái, az arborétum, a régi könyvtár vagy épp egy kápolna - a tér tehát, ahol egy produkció megvalósul, általában erős aurával és önálló jelentéssel bír. És baromi jól néz ki.
"Az apátság végig ott van a történések mögött, atmoszférát, kontextust teremt - amit mindenki érez. Én azt gondolom, hogy egy apátság mindig befogadó hely, ahol sokféle embert el lehet képzelni, miközben természetesen szakrális tér is - mondja Varga Mátyás fesztiváligazgató, szerzetes, költő. - Mikor az Arcus Temporumot nyolc éve elkezdtük, csak zenei fesztivál volt. Azt gondoltam, ha jó muzsikusokat hívunk, akik jó zenét játszanak, majd tódul a közönség meg a kritikusok. Nem így lett. Ebből tanulva alkottuk meg azt az összetett koncepciót, amely máig meghatározó." A fesztivál minden évben egy kortárs és egy klasszikus zeneszerző munkásságát állítja párbeszédbe - vitába vagy éppen párhuzamba - egymással. "Minden művészeti ág egy meglehetősen poétikus gondolati mag köré épül, amelyet általában a zene inspirál. Ez a fesztivál nem a nyelvből indul ki, nem a beszédről szól. Nincs megnyitó, nincsenek beszédek vagy pódiumbeszélgetések. A dolog elindul, és a saját sodrásánál, súlyánál fogva viszi az embert, vagy nem viszi."
Pofonok a koncertteremben
A programhelyszínek között barangolva pannonhalmi időszámításra váltunk. A napokon át tartó koncerthallgatás és előadásnézés során egyetlen monumentális művé áll össze a három nap eseménysorozata. Az a bizonyos gondolati mag - a beszéd hiánya, a csend és a zene - mintha egyre erőteljesebben derengene át az előadásokon. Az élményért persze meg kell küzdeni. Szerencsére a gyakran nehezen emészthető, nagyjából reggel tizenegytől éjfélig tartó programok között akadnak kényelmes szünetek, amelyek alatt sétálgatással vagy épp a már említett és méltán dicsért borterasz meglátogatásával üthetjük el az időt. Az ideális befogadó tehát három napon keresztül részt vesz a fesztiválon (az összesen két-háromszáz látogató nagy része így is tesz), és ez a zenészekkel sincs másként. A szervezők koncepciója szerint a művészek meghallgatják, megnézik egymás előadásait. A fesztivál nem titkolt célja, hogy a koncertek során interakció szülessen a művészek és a művek között. "Volt olyan művész, aki nem akart itt lenni, és itt gyakorolni, csak beugrott volna a saját koncertjére. Nemet mondtunk neki - pedig a nagy neveket gyarapította volna. De konzervet csak ritkán veszünk" - teszi hozzá Varga Mátyás.
A szervezés nagyvonalúságára és perfekcionizmusára példa a hagyomány, hogy a meghívott zeneszerző a műveit interpretáló, különböző országokból érkező zenészekkel együtt próbál Budapesten, aztán Pannonhalmán is végigkíséri az eseményeket. Idén Helmut Oehring, a kiváló rockzenészből Schönberg-díjas, akadémikus zeneszerzővé züllő, ötvenéves kelet-berlini betegsége miatt nem tudott eljönni. A csalódottságot esszéértékű levelével enyhítette, amely egyrészt ars poetica, másrészt a Ludwighoz fűződő viszonyáról szóló vallomás: "jelen van számos művemben, kollázsmunkám egyedi formájában, rejtetten, de idézeteiből tisztán kihallhatóan". Itt volt azonban Bent Ssrensen. A neves dán komponista tanácsadóként szakított azzal az évszázados hagyománnyal, hogy csak a teljes zenemű érvényes, mivel az megbonthatatlan egész. Ssrensen értelmezésében a mű maga a koncert, ezért nyugodtan ragadott ki tételeket Beethoven munkáiból is. Öt koncerten keresztül ugyanaz a leosztás: a két szerző művei váltakoznak. Egymás mellé kerülésük izgalmas tapasztalat. Volt olyan zenész, aki bevallotta, őt inkább zavarta ez a vegyítés, de a többség lelkesedett. Az életrajzi rímelés adott: Beethoven húszas évei végén kezdődő, egyre erősödő hallásproblémái, majd süketsége, illetve Oehring siket szülei. Hogy a zenéjüknek mi köze egymáshoz, már nehezebb kérdés. "Oehring sokak számára azért izgalmas, mert ellépett attól a trendtől, amely a II. világháború után uralkodóvá vált: a zene hiperautonomitása, a zene mint az életvilágunkon kívül álló, zárt univerzum tiszta esztétikájától. Oehring dokumentarista stílusa, heterogén esztétikája radikálisan más - magyarázza Veres Bálint esztéta, a fesztivál zenei tanácsadója. - Ha ráhangolódunk Oehring szempontjaira, akkor Beethoven végre nem a remekművek mögött eltűnő testetlen zseniként, elérhetetlen szellemként lép elő, és akkor az életrajzi szempontokat sem lehet figyelmen kívül hagyni." Az egyik állandó cél tehát egy-egy klasszikus kimosdatása a zseninyálból. "Közös a két figura forradalmisága - folytatja Veres. - Beethoven polgári kulturális forradalma és Oehringnek a kisebbségek, a hendikepesek, a társadalmi problémák felé fordulása. Ez persze a koncerttermek forradalma, nem gerillaművészet. De a koncerttermekben Oehring elég rendes pofonokat osztogat."
Oehring műveit jórészt az ensemble mosaik, Oehring egyik "házizenekara" prezentálta. Chatschatur Kanajan karmester szerint Beethovennel az rokonítja, hogy mindketten a nyelv felől közelítenek a zenéhez: Ludwigunk úgy variálja, ismétli a témákat, mintha mondatok lennének, míg Oehring a jelnyelvi gesztusok zeneivé transzformálására tesz kísérletet. A köztük lévő kapcsolatból Grencsó István dzsessz-szaxofonos fellépésén is megérezhettünk valamit: Grencsó dzsessz-sztenderdből kiinduló, dekonstruktív improvizációja egyszerre mutatott közösséget Beethoven népszerű melódiákat leépítő és szétcincáló módszerével és Oehringnek az indusztriális zajokból való építkezésével. Grencsó ezúttal szokatlan szerepben is megjelent. "Mikor Mátyás felhívott, hogy játsszam el a számomra ismeretlen német darabját, először persze örültem. Kicsit megijedtem viszont, amikor kiderült, hogy ez nem szaxofonra, hanem basszusklarinétra íródott. Mert hát nád-nád, mind a kettőt fújni kell - de azért nem ugyanaz. Aztán láttam, milyen bonyolult a kotta, volt hozzá segédfogás-táblázat, dinamika, ráéneklés a hangra... Nagy kihívás volt." Oehringben összességében szimpatikus, kísérletező szerzőt ismerhettünk meg, akinél az élő elektronika, a hangszerek lehetőségeinek feszegetése, az önidézetek és a kottába írt teátrális zenészi mozdulatok kísérték végig a műveket, melyeket kábítószerek, a kivégzésekhez használt mérgek, a gyerekjáték, de elsősorban a némaság és a nyelviség határai inspirálták. A legmegrázóbb kétségkívül az a momentum volt, amikor a piros boában és koktélruhában megjelenő "siket jelnyelvszólista", aki jeleléssel kísérte a zenét, túlartikulált hangokkal - "énekelni" kezdett.
Félsikerek, mesterművek
A kairói és alexandriai Jezsuita Kulturális Központ Filmiskolájának általunk látott rövidfilmjeinek didaktikussága és - nincs jobb szó - amatőrsége meglepő volt, bár figyelembe vehetőek Varga Mátyás szempontjai is: "Természetesen fel fognak merülni azok a problémák, a naivitás és a didaxis, amelyekre a harmadik világ művészetével kapcsolatban szoktunk gondolni. Azonban ha kizárólag európai hozzáállással közelítünk és ítélkezünk, sose fogjuk megérteni őket." A kongói Faustin Linyekula Le cargo című szólójával nem kevesebbet vállalt, mint hogy a tánc esszenciájához, az ősi, elfeledett autentikushoz tér vissza. A hullámzó színvonalú, túlnyújtott előadásban, amelynek legalább háromszor volt vége, ez nem igazán sikerült. Múlt heti számunk vonatkozó visszhangjának szerzője ezt másképp látja, és Gergye Krisztián ez alkalomra készült, csak Pannonhalmán látható,Áldozatcímű darabját is szép szavakkal dicséri. Itt a civilizáció az emberséggel áll szemben, a művi társadalom pozitív ellenpéldája az (állati) ösztönlét. Ez a nagy tétekkel játszó előadás - kirekesztésről, nemiségről, az idegentől való félelemről - bővelkedik szép pillanatokban, összességében azonban kidolgozatlan, barokkosan és gyakran funkciótlanul túlbonyolított. De a szabadtéri színpadra gyakorlatilag bármit rakhatnak, a varázslatos látvány úgyis lekenyerez. Az utolsó táncelőadásban végre megjelent a - korábbi kettőből többnyire hiányzó - humor és könnyedség is. Fehér Ferenc frappáns Tao Te King-átirata frenetikus találkozása kifinomultságnak és egyszerűségnek, lazaságnak és tekintélynek: ellentétek folyamatos harca és termékeny hullámzása. Fehér és Dózsa Ákos hol eggyé olvadó, hol szétváló mozdulatsorai könnyed eleganciával fordították át a könyvtárat számítógépes játéktérré, kungfufilmmé vagy végtelen, metafizikus mezővé. Fehérék után a zárókoncert került terítékre. Egy háromnapos kompozíció méltó lezárása: a kápolnában Beethoven A-dúr csellószonátája (Varga Istvánnal és a zongoránál, nem először, a nagyszerű Csalog Gáborral), majd az ensemble mosaik utoljára szólaltatta meg Oehring zajait és zenéjét. És végül, persze: a Nagy Fúga.
Baglyas Erika Salsus című installációjáról Rényi Andrást, az ELTE Művészettörténeti Intézetének igazgatóját kérdeztük, de válaszának a hely és a mű viszonyát taglaló részét a nagyrészt Pannonhalmára készült, csak itt látható-hallható alkotások többségére is igaznak éreztük. "Az ilyen alkalmi munkák titka: miképp érti meg az adott művész a helyet, ahova dolgozik. Van egy arborétum, benne egy kör alakú épület, ami az apátság területén, a 'szent dombon' terül el. Baglyasnak valami olyasmit kellett létrehoznia, ami személyes, de érzékeli a teret. Amit ő kitalált, káprázatos. A terembe nem lehet belépni, csak kívülről nézni. Itt két tonna fehér sót planírozott el egyenletesen, mintha padló vagy vízfelszín lenne. Ebbe helyezett egy csónakot, amelynek csak a szélei látszanak. Így azt a benyomást kelti, mintha elsüllyedt volna, és nem tudna felemelkedni. Ez az erős kép és gazdag szimbólum, a szakrális körforma és a természeti környezet az entrópia gondolatát juttatta eszembe. A világ kiegyenlítődése, a különbségek megszüntetése, az emberi civilizáció törékenységének, kiszolgáltatottságának és végességének képe. Nem jöhetett volna létre akárhol."
Augusztus 26-28.
