Magyar Narancs: Itt-ott a saját történeteit is beleszőtte a szövegeibe. A halálról szóló részben például hajdani kollégáját, a balesetben meghalt Huszár Zsoltot említi.
Thuróczy Szabolcs: Egy-két ilyen dolgot emeltünk be. Azt például, hogy amikor édesanyám testvére tragikus módon meghalt, a nagymamám másnapra megőszült. A gyász feldolgozásáról vagy feldolgozatlanságáról esett éppen szó.
MN: Miért pont Huszár Zsoltot említette a veszteségei közül?
TSZ: Sok mindenkit említhettem volna, valamiért Zsolt jutott az eszembe. Elég csak ránéznem a telefonomra: a halottjaim ott vannak benne, nem törlöm ki, megőrzöm a számukat. Zsolté is benne van. Amikor egy tízperces internethír csupán az ember, és másnapra elmúlik, mintha itt sem lett volna, így valahogy úgy tudom érezni, hogy őket még mindig fel kellene hívni telefonon, mert nem mondtam el egy csomó mindent nekik.
MN: A tabudöntögetésre színpadon is adódik alkalma, Pintér Béla társulatának tagjaként szerepel a Titkaink című előadásban, amiben aztán van minden: Kádár-kor, besúgók, pedofília, táncház… Amikor New Yorkban játszották a darabot, Ben Brantley, a New York Times színikritikusa lelkesen írt az előadásról. Az amerikai közönség ugyanott szisszent vagy nevetett fel, mint a hazai?
TSZ: Sok helyen igen. Bizonyos dolgok persze nem mentek át, például a magyar nevek, a bennük rejlő játék, ott van például Pánczél elvtárs, de azért mindenhol voltak magyarok is, és ők a nüanszokat is értették. Amikor kint játszottunk, 300 amerikaira mindig jutott úgy 30 magyar – nagyjából ez volt a közönségarány. A poénokból mindig tudtad, hol ülnek a magyarok. Mikhail Baryshnikov, a nagy táncművész Pesten látta a Titkainkat, ő hívott meg minket. A hetvenes években disszidált Amerikába, neki az, hogy milyen egy korabeli, kelet-európai presszó, egy letartóztatás vagy az alkoholba való menekülés, ismerős élménycsomag.
MN: Az alkoholba menekülés, gondolom, a színházi körökben most is jelen van.
TSZ: Ez mindig is megvolt, Ady óta megvan. A gyorsan élő, stresszes művészek nehezen tudnak felszabadulni. A görcsös színész csak a munkájában tudja kiélni a szenvedélyeit, és akkor jönnek a pótszerek.
MN: Gyorsan élő, stresszes művész… Ez öntől sem idegen. Pótszerek?
TSZ: A gyerekeimet nem nevezném pótszernek; ők tudnak igazán kizökkenteni a napi stresszből. Ha nem lenne családom, biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban el tudnék veszni, valószínűleg rendesen eltévednék. A tévézés is jó pótszer, mostanában bosszantó értelmiségi szlogenné vált, hogy jaj, nekünk nincs tévénk, pfuj, milyen dolog már ez a tévé. Hát, nekem van, és imádom az archív magyar műsorokat nézni. Engem egy ’82-es szilveszteri adás is le tud kötni. Amikor Kudlik Júlia elfűrészeli Knézy Jenőt.
MN: Ha hívnák, menne, hogy egy szilveszteri adásban kettéfűrészeljék?
TSZ: Minden azon múlik, ki fűrészelne.
MN: Fűrészelés, gondolom, nincsen a most készülő Pintér Béla-darabban, az Ascher Tamás Háromszéken című produkcióban, amit a Katona József Színház mutat be. Kit játszik benne?
TSZ: Épp’ az olvasópróbáról jövök, még nem lenne jó, ha elmondanám. Ez egy utazós, road-movie színház lesz nagy szereposztással, 16 színésszel. Még most is íródnak bizonyos részei.
MN: Pintér előző, katonás darabjára, A bajnokra rendesen rátelepedett a napi politika.
TSZ: Érdekes, hogy mindenki így kapcsolja össze ezt a két darabot, nem lehet A bajnokot kikerülni. Olyan ez, mintha még nem is történt volna semmi, de már akkora huzata van a dolognak. Azt gondolom, hogy minden esély megvan arra, hogy az új darab a színészek és a rendezők világáról, a sarlatánságaikról és a bűneikről egy elegáns képet mutasson fel. Ők, vagyis mi ugyanolyan bűnöket elkövető emberek vagyunk, mint akik a bankszakmában dolgoznak vagy a tanári karban ülnek, vagy a gyárban melóznak.
MN: Ezek a bűnök most nagyon benne vannak a levegőben, a szereposztó díványra, a szexuális zaklatásokra gondolok. Találkozott a pályán ilyen vagy bármilyen zaklatással?
TSZ: Ilyen szerintem bárhol előfordulhat, céges bulikon, szállodai brainstormingokon, nem szűkíteném le a színházi vagy filmes világra. Ez egy rettenetesen fájó és megalázó dolog, nem véletlenül emlékszik valaki még húsz év elteltével is pontosan, hogy mi történt. Jó, hogy valami elindult, ne lehessen már mindent megúszni.
MN: Férfiak is előjöttek az ilyen élményeikkel. Sosem volt veszélyben?
TSZ: Szerencsés voltam, engem semmi ilyen inzultus nem ért, megúsztam. Mások nyilván nem úszták meg. Nagyon sok olyan dolog van, ami sosem derül ki, nagyon sok nő és gyerek él például fizikai kényszer alatt. Nem biztos, hogy ez anyagi helyzet függvénye, tehetős családokban ez ugyanúgy előfordulhat. Erről többnyire nem nagyon beszélnek, inkább elnyomják. Elviselik. Elcsordogálhat így akár 30–40 év is. Megvárják, míg az erőszaktevő meghal, vagy kibekkelik a válásig. Ebből lesznek aztán a betegségek.
MN: Jó az elnyomásban?
TSZ: Nekem van kivel kibeszélnem a problémáimat. A feleségemmel például.
MN: A Tiszta szívvel című filmet, amelynek a főszereplője, a napokban mutatják be New Yorkban, az East Village Cinemában. Felmerültek külföldi szereplehetőségek?
TSZ: Ahhoz nem tudok elég jól angolul. Olyan van, hogy szerb, bosnyák vagy orosz színészek amerikai filmekben szerb, bosnyák vagy orosz nehézfiúkat játszanak. És vannak kivételek, mint például Christoph Waltz, aki osztrák létére befutott, Tarantino el sem tudja nélküle képzelni a filmjeit. De ő, úgy tudom, egy nyelvzseni. Én nem tudok, és nem is nagyon akarok innen elmenni. Ez egy teljesen zárt világ. Innen még senkinek sem sikerült a nemzetközi porondon színészként befutnia, és nem is fog sikerülni. 45 évesen meg hülyén is festene, ha elkezdenék próbálkozni.
MN: Melyik Tarantino-figura áll a legközelebb a szívéhez?
TSZ: A Ponyvaregény bérgyilkos párosa, a Samuel L. Jackson–Travolta-duó.
