Kinek-kinek vérmérséklete szerint lehet ez idegesítő, unalmas vagy felvillanyozó, az azonban bizonyos, hogy világszerte több százmillió (sőt, az online streamekkel kiegészítve nagyjából félmilliárd) néző szánja rá ezeket a szombat estéket a Bajnokok Ligája fináléjára. Akár tetszik ez nekünk, akár nem, kevés ilyen volumenű rendezvénye akad a tömeg- vagy akármilyen kultúrának. Aligha véletlen tehát, hogy a Klubrádió popkulturális elemzőműsora, a Popfilter is megkísérelte a maga módján kitárgyalni az eseményt, illetve tágabb értelemben a futballt és annak kulturális vetületeit.
Az utóbbi időben nem ez az első alkalom, hogy a Klubrádió megújult műsorait és műsorstruktúráját dicsérjük; valami tényleg elmozdult Óbudán, s kívülállóként is csak remélni tudjuk, hogy a színesebb programkínálat és a – jobb szó híján – talpraesettebb műsorkészítés hosszabb távon is fenntartja majd a csatorna rádiószerűségét. Az például, hogy egyre több a helyszíni kiszállással készülő műsor, önmagában is öröm, mint ahogy a vegyes műfajok és a tömegkultúra „felfedezése” is. Nemcsak az elefántcsonttoronyból, de az akolmeleg stúdióból is megéri időnként kikukkantani.
Csepelyi Adrienn Popfiltere – a műsorleírás szerint – egyfelől orientációs pont, másfelől pedig egy szelekciós mankó szeretne lenni, ami segít eligazodni az egyszeri Klubrádió-hallgatónak a kortárs kultúra jelenségei között: „A popkultúra észrevétlenül szövi át az egész életünket, így a legtöbbször fel sem tűnik, milyen lenyűgöző. A Popfilter segít kiszűrni a lényeget.” Bár elég kézenfekvő ajánlatnak hangzik ez, a magyar rádiós palettán kevés vetélytársa akad; a kereskedelmi adók hagyományosan csak a poprésszel, a közszolgálatiak csak a nagyon magasztosan értett és félreértett kultúrával hajlandók foglalkozni.
A legutóbbi adásban Csepelyi és vendége, Bóka Gábor operakritikus tehát annak néztek utána, hogy mi is a viszony a komolyzene és a labdarúgás között – és meglepően erős dolgokat hoztak ki ebből az elsőre erőltetettnek tűnő témából. Indításképpen, mondjuk, magától értetődő volt a BL-himnuszt beadni, amitől talán még a kevésbé focira éhes közönségnek is beindul a nyálelválasztása. Tony Britten 1992-es szerzeménye feltételezhetően egész széles réteg számára jelentheti az egyetlen kapcsolódási pontot a komolyzenéhez. Ami annál is érdekesebb, mivel a darab – mint a műsorvezetők szépen végigelemzik, és bejátszással is alátámasztják – hidegvérrel elkövetett Händel-koppintás. A Zadok the Priest vonósait schmittelte át Britten kissé leegyszerűsítve, amitől persze lehet berzenkedni, de bizonyos értelemben örülni is lehet neki, hiszen legalább jó helyről loptak. Szerencsére a stúdióban ülők egyszerre mindkettőre, a berzenkedésre és az örömre is képesek. A három tenor focivébédöntőkre kitalált (és onnan világszámmá nőtt) műsorát vagy Andrea Bocelli Leicester-stadionbéli Nessun Dormáját sem hurrogják le, hiszen itt most nem ez a tét, és a fanyalgás csak félrevinné az egészet. A Popfilter egy egész vékony, de nagyon termékeny mezsgyén halad a reflektált kritika és a nyitott, érdeklődő társadalmi analízis határvonalán. Se szörnyülködni, se kiröhögni, se szemellenzős lelkesedéssel a befogadói oldal mennyiségi mutatóitól ájuldozni nem akar a műsor, s éppen ezért, miközben végig természetes marad, egy percre sem válik unalmassá. Ha van igényes ismeretterjesztés ma a hazai éterben, az nagyjából így néz ki.
És közben még a fanyar humor sem idegen tőle: lezárásképpen Sosztakovics focibalettjéből (Aranykor) halljuk azt a részt, amikor a gyári munkások kimentik a rút Nyugat börtönében raboskodó dicsőlábú szovjet futballistákat. Hiányérzetünk legfeljebb amiatt lehet, hogy a hétvége másik csúcsrangadója (Balmazújváros–Kisvárda 1–0) valamiért említést sem kap. Igaz, ez esetben se a tömeg-, se a magaskultúra ráhatását nem lenne könnyű bizonyítani.
Popfilter, Klubrádió, május 31.
