Rádió

Magasfutball, tömegopera

Popkultúra a Klubrádióban

Interaktív

Azok a kora nyári hétvégék, amelyeken a legnépszerűbb sportág legnépszerűbb sorozatának döntőjét szokták rendezni, általában émelyítően és kikerülhetetlenül, reggeltől estig erről az eseményről szólnak.

Kinek-kinek vérmérséklete szerint lehet ez idegesítő, unalmas vagy felvillanyozó, az azonban bizonyos, hogy világszerte több százmillió (sőt, az on­line streamekkel kiegészítve nagyjából félmilliárd) néző szánja rá ezeket a szombat estéket a Bajnokok Ligája fináléjára. Akár tetszik ez nekünk, akár nem, kevés ilyen volumenű rendezvénye akad a tömeg- vagy akármilyen kultúrá­nak. Aligha véletlen tehát, hogy a Klubrádió popkulturális elemzőműsora, a Popfilter is megkísérelte a maga módján kitárgyalni az eseményt, illetve tágabb értelemben a futballt és annak kulturális vetületeit.

Az utóbbi időben nem ez az első alkalom, hogy a Klubrádió megújult műsorait és műsorstruktúráját dicsérjük; valami tényleg elmozdult Óbudán, s kívülállóként is csak remélni tudjuk, hogy a színesebb programkínálat és a – jobb szó híján – talpraesettebb műsorkészítés hosszabb távon is fenntartja majd a csatorna rádiószerűségét. Az például, hogy egyre több a helyszíni kiszállással készülő műsor, önmagában is öröm, mint ahogy a vegyes műfajok és a tömegkultúra „felfedezése” is. Nemcsak az elefántcsonttoronyból, de az akolmeleg stúdióból is megéri időnként kikukkantani.

Csepelyi Adrienn Popfiltere – a műsorleírás szerint – egyfelől orientációs pont, másfelől pedig egy szelekciós mankó szeretne lenni, ami segít eligazodni az egyszeri Klubrádió-hallgatónak a kortárs kultúra jelenségei között: „A popkultúra észrevétlenül szövi át az egész életünket, így a legtöbbször fel sem tűnik, milyen lenyűgöző. A Popfilter segít kiszűrni a lényeget.” Bár elég kézenfekvő ajánlatnak hangzik ez, a magyar rádiós palettán kevés vetélytársa akad; a kereskedelmi adók hagyományosan csak a poprésszel, a közszolgálatiak csak a nagyon magasztosan értett és félreértett kultúrával hajlandók foglalkozni.

A legutóbbi adásban Csepelyi és vendége, Bóka Gábor operakritikus tehát annak néztek utána, hogy mi is a viszony a komolyzene és a labdarúgás között – és meglepően erős dolgokat hoztak ki ebből az elsőre erőltetettnek tűnő témából. Indításképpen, mondjuk, magától értetődő volt a BL-himnuszt beadni, amitől talán még a kevésbé focira éhes közönségnek is beindul a nyálelválasztása. Tony Britten 1992-es szerzeménye feltételezhetően egész széles réteg számára jelentheti az egyetlen kapcsolódási pontot a komolyzenéhez. Ami annál is érdekesebb, mivel a darab – mint a műsorvezetők szépen végigelemzik, és bejátszással is alátámasztják – hidegvérrel elkövetett Händel-koppintás. A Zadok the Priest vonósait schmittelte át Britten kissé leegyszerűsítve, amitől persze lehet berzenkedni, de bizonyos értelemben örülni is lehet neki, hiszen legalább jó helyről loptak. Szerencsére a stúdióban ülők egyszerre mindkettőre, a berzenkedésre és az örömre is képesek. A három tenor focivébédöntőkre kitalált (és onnan világszámmá nőtt) műsorát vagy Andrea Bocelli Leicester-stadionbéli Nessun Dormáját sem hurrogják le, hiszen itt most nem ez a tét, és a fanyalgás csak félrevinné az egészet. A Popfilter egy egész vékony, de nagyon termékeny mezsgyén halad a reflektált kritika és a nyitott, érdeklődő társadalmi analízis határvonalán. Se szörnyülködni, se kiröhögni, se szemellenzős lelkesedéssel a befogadói oldal mennyiségi mutatóitól ájuldozni nem akar a műsor, s éppen ezért, miközben végig természetes marad, egy percre sem válik unalmassá. Ha van igényes ismeretterjesztés ma a hazai éterben, az nagyjából így néz ki.

És közben még a fanyar humor sem idegen tőle: lezárásképpen Sosztakovics focibalettjéből (Aranykor) halljuk azt a részt, amikor a gyári munkások kimentik a rút Nyugat börtönében raboskodó dicsőlábú szovjet futballistákat. Hiányérzetünk legfeljebb amiatt lehet, hogy a hétvége másik csúcsrangadója (Balmazújváros–Kisvárda 1–0) valamiért említést sem kap. Igaz, ez esetben se a tömeg-, se a magaskultúra ráhatását nem lenne könnyű bizonyítani.

Popfilter, Klubrádió, május 31.

Figyelmébe ajánljuk

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.

Eddig csak a szégyen

Aláírták a koalíciós szerződést, innentől hivatalosnak tekinthető, hogy megalakul a szétválás utáni Csehország minden bizonnyal leggusztustalanabb kormánya, amelyben egy populista vezér, Andrej Babiš dirigálja saját személyre szabott pártja (az Ano) és két neonáci pártocska (a 7,8 százalékos SPD és a 6,8-as Motoristé sobě) delegáltjait.