Marhavásár

Amikor Sztupa és Troché viccvonalon próbáltak eligazodni, jöttek a szokottan ambivalens érzések.

Nem nagyon fűlött hozzá a foguk, megin’ valami kellemetlen, ám csekély eredménnyel kecsegtető marhaság, de hát a munka az munka, s minél hülyébb, annál elégedettebb az ember, csendes, ki nem mondott elégedettség az ilyen, látjátok, pupákok, ezt is meg lehet csinálni. Csak én kellek hozzá, meg a Sztupa vagy a Troché, attól függően, hogy melyikük nem gondolta, hiszen ezt tényleg nem is gondolták, benne volt már a látjátok, pupákokban. Basszus, lássuk akkor a jelmezt, Sztupa volt mindig könnyebb helyzetben, most is szinte magától értetődött, hogy kiszuperált katonai melegítőt ölt, olyan kéket (valamiféle átmenet volt az NDK-kék és bilikék között, közelebb a bilikékhez), a mellén kis fehér címerféle, alakja a Kossuth-címeré, benne nagy nyomtatott MN betűk (Magyar Néphadsereg). Kaptad bár valahányszor a legnagyobbat belőle, mindig bokalengő volt. Hozzá az adekvát „teniszcipő”, az a seregben volt kétségkívül a legjobb. Troché valami mást vett föl, arra nem emlékszik senki, sportos volt nyilván, de kicsivel kevésbé pronyó. Egész délután fociztak a többiekkel, sőt, amikor megjöttek a csajok, összejött egy vegyes kézimeccs is, amikor viszont már kínos lett volna a további tömegsport-tevékenység, leültek a pályaszéli padokra, és már csak várni kellett a soros hülyegyerekre, aki belekezd, hogy „és azt ismeritek, hogy” kezdetű végtelenül deprimáló jópofáskodásba. Sztupa és Troché sohasem kezdeményeztek, de voltak napok, amikor senkinek nem akadt elég bátorsága, hogy a lényegre térjen, s amint ez nyilvánvalóvá vált, jött az ügyeletes majom, menteni valahogy a helyzetet. A viccekkel magukkal nem nagyon lehetett mit kezdeni, gyűjtötte őket az ember, mint Bartók és Kodály a népdalokat, de velük szemben ez a gyűjtés csak addig tartott, amíg leadták az áruátvevőnél a napi adagot. Ennél azért sokkal borzasztóbb volt, amikor elkapott az utcán a viccmesélő pasas, s kényszeresen beleüvöltötte az arcodba, hogy és azt ismered, és azt ismered, és azt ismered, akkor hiába volt, hogy küldetés, szabadultál volna, amint csak lehet. Mindig csak sokára lehetett.

Pénteken (22-én) a Duna tévé 20.35-kor adja a Ludas Matyi 1949-es kiszerelését, felteszem úgy, mint jelentős nemzeti értéket, miközben az maga a komcsi. Már a történet is, Fazekas nyilván látta jövőt, s lökött neki valamit, nesze, jövő, edd meg, és aztán kopjál le. Hogy egy remekművet lökött? Ő már csak ilyen fiú lehetett, bár nem vitte túlzásba. Hogy az adaptáció is az? Hogyhogy, amikor Soós Imre élete, pláne halála, de az egész feje, minden gesztusa a korszellem megtestesülése volt (szebben mondva, a komcsié). Horváth Teri? Tényleg már csak Szirtes hiányzik, jaj, hol van Szirtes? Nem ért rá, de itt van Görbe János. Szóval, nemzeti érték az nemzeti érték, már csak ilyen nyitott műhely a Duna csatorna, még ha olyan dörzsölt és obskúrus macherek hozták is tető alá az egészet, mint Nádasdy Kálmán és Ranódy László – akik az ántivilágba is már egy ántivilágból érkeztek. Egy szó, mint száz, nem lennék most nemzeti főadó. Szerencsére jön tizenegy után a Film Caféra az érett korára balfogásokat halmozó Brian De Palma, és elővezeti a Dominót, aminek tán csak a címe nem yuckie, viszont fellép benne egy rakás remek dán színész, főként Paprika Steen és Søren Malling, s persze a náluk némileg Hollywood-kompatibilisebb Ni­ko­laj Coster-Waldau is. Ráadásul Koppenhágában is játszódik.