Rádió

Megtalált élet

Hrutka János a Klubrádióban

Interaktív

Azt, hogy a populáris kultúra hogyan öregszik, nehéz belőni.

Van olyan szelete, amely különös összeállások miatt az örökkévalóságban rögzül, más része pedig elvész a pillanattal, akár már másnap a feledés homályába (vagy épp verőfényébe) vész. És sokszor generációs kérdés is, mi marad meg a közös emlékezetben. Nekünk például a Ha én ezt a Klubban elmesélem…! című műsorát hallgatva lövésünk sem volt a Nem kell mindig kaviár című, 1977-es NSZK-tévéfilmsorozatról (rendező: Thomas Engel), s ennek megfelelően a sorozat egyes epizódjait lezáró, szállóigévé vált felkiáltásról – „Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!” – sem. Most már van, és ennek őszintén örülünk.

A Gaál Ildi és Warholik Zoltán váltott műsorvezetésével péntek esténként jelentkező szériában a házigazdák „ismert emberekkel beszélgetnek azokról a meghatározó kulturális élményeikről, amelyek különösen nagy hatással voltak a szemléletükre, a személyiségük alakulására”. Minderről úgy, „mintha egy kávéházi asztalnál társalognának egy latte vagy egy pohár bor mellett”. Ez némiképp túlzásnak tűnik, különösen, hogy az egyes adások a YouTube-ra is felkerülnek, így elég könnyen megállapítható, hogy itt nincs se kávé, se bor, vannak viszont irritálóan semmilyen stúdióbútorok, meg arcba tolt mikrofonok, amitől rögtön feszengős, de legalábbis fegyelmezett lesz az eszmecsere – de hát rádióműsor lévén ez nem is feltétlenül nagy gond.

Az általunk elkapott legutóbbi epizódban Hrutka János volt Warholik Zoltán vendége. A korábbi válogatott focista (az az 1999-es szabadrúgásgól David Seaman kapujába még ma is világszínvonal lenne) talán az egyetlen a maga nemében, aki egykor a pályán és ma egy kulturális magazinban ugyanannyira megnyerő, rácáfolva arra az elitista vélekedésre, hogy egy (volt) focista nem lehet egyben kifinomult kultúrember is. (Mondjuk nincs erre a szerepre nagy tolongás.) A kérdező Warholik komolyan veszi a műsor alapvetését, és elsősorban a kulturális fogyasztási szokásairól kérdezi meghívottját. Ám még így is jut drámai kijelentés, nem is egy, a nagyjából ötvenperces műsoridőre.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.