Rádió

Megtalált élet

Hrutka János a Klubrádióban

Interaktív

Azt, hogy a populáris kultúra hogyan öregszik, nehéz belőni.

Van olyan szelete, amely különös összeállások miatt az örökkévalóságban rögzül, más része pedig elvész a pillanattal, akár már másnap a feledés homályába (vagy épp verőfényébe) vész. És sokszor generációs kérdés is, mi marad meg a közös emlékezetben. Nekünk például a Ha én ezt a Klubban elmesélem…! című műsorát hallgatva lövésünk sem volt a Nem kell mindig kaviár című, 1977-es NSZK-tévéfilmsorozatról (rendező: Thomas Engel), s ennek megfelelően a sorozat egyes epizódjait lezáró, szállóigévé vált felkiáltásról – „Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!” – sem. Most már van, és ennek őszintén örülünk.

A Gaál Ildi és Warholik Zoltán váltott műsorvezetésével péntek esténként jelentkező szériában a házigazdák „ismert emberekkel beszélgetnek azokról a meghatározó kulturális élményeikről, amelyek különösen nagy hatással voltak a szemléletükre, a személyiségük alakulására”. Minderről úgy, „mintha egy kávéházi asztalnál társalognának egy latte vagy egy pohár bor mellett”. Ez némiképp túlzásnak tűnik, különösen, hogy az egyes adások a YouTube-ra is felkerülnek, így elég könnyen megállapítható, hogy itt nincs se kávé, se bor, vannak viszont irritálóan semmilyen stúdióbútorok, meg arcba tolt mikrofonok, amitől rögtön feszengős, de legalábbis fegyelmezett lesz az eszmecsere – de hát rádióműsor lévén ez nem is feltétlenül nagy gond.

Az általunk elkapott legutóbbi epizódban Hrutka János volt Warholik Zoltán vendége. A korábbi válogatott focista (az az 1999-es szabadrúgásgól David Seaman kapujába még ma is világszínvonal lenne) talán az egyetlen a maga nemében, aki egykor a pályán és ma egy kulturális magazinban ugyanannyira megnyerő, rácáfolva arra az elitista vélekedésre, hogy egy (volt) focista nem lehet egyben kifinomult kultúrember is. (Mondjuk nincs erre a szerepre nagy tolongás.) A kérdező Warholik komolyan veszi a műsor alapvetését, és elsősorban a kulturális fogyasztási szokásairól kérdezi meghívottját. Ám még így is jut drámai kijelentés, nem is egy, a nagyjából ötvenperces műsoridőre.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.