Lehetne nézni mindezt fennköltebben is, és nem is hazudnánk nagyot: az áhítatos csodavárók látják Szent Lőrinc könnyeit aláhullani az éjszakában, ülnek a boltozatos égbolt alatt órákon át, kiesve térből és időből, és amikor elsuhan egy meteor... Nos, olyankor kiáltja azt egyszerre háromfelől egy-egy derék kolléga, hogy: Láttad, bazmeg, mekkora? A hozzáértők által az augusztusi meteorrajzás legjobb leshelyének tartott Hármashatár-hegy tehát elsősorban azoknak ajánlható, akik nyitottak az efféle közösségi élményekre. Mert lehet, hogy itt a legkisebb a fényszennyezés (igen, érdemes átcaplatni a hegy túloldalára, hogy kiszűrjük a város fényeit), de a turistaszennyezés annál jelentősebb. Persze van annak bája, amikor a National Geographic messziről jött, barátságos fotósa traktál hívatlanul tigrises és cunamis történetekkel, valamint amszterdami importcikkel, de az emberiszony betegei számára is hamar, éjfélkor kezdődik az enyhülés, amikor nagy robajjal kezdenek hazaömleni a népek, hogy aztán hajnali háromra, amikorra a legvadabb rajzást jósolták, már alig maradjon valaki. Meteorzápor helyett decens csillaghullással kellett beérnünk, de nincsenek kétségeink: mindez épp elég látványos ahhoz, hogy egyre többen jöjjenek minden évben, és velük szépen sebesen megérkezzenek majd a mozgóárusok és a zsebtolvajok, ahogy az már szabadtéri mulatságok esetében szokás.
Úgyhogy menjen mindenki vidékre, vagy ha erre nincs remény, legalább aludjon a hegyen. Mert a hajnal hibátlan.
Hármashatár-hegy, augusztus 12.
