tévéSmaci

Oroszlánbőgés

  • tévésmaci
  • 2018. január 7.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché megérkeztek, Seremetyjevo olyan volt, mint régen, talán csak a reklámtáblákat cserélték ki. Troché meg is próbálkozott azzal a régi viccel, tudod, ami már a hetvenes években is rossz volt, Semerreretyó, de Sztupa csak annyit böffent rá, hogy mi vagy te, valami Komlós János? Nem volt kis táblácskával túlmozgásosan várakozó sofőr, hogy Mr. Troché vagy ilyesmi. Ahogy kiértek a tranzitból, egy feltűnően fiatal egyenruhás alak lépett hozzájuk, s elég jó magyarsággal annyit mondott, jöjjenek velem, kérem. Szorkin unokája lehet, legalábbis korban, futott át Troché agyán, de már ő sem akart semmit mondani, igazság szerint rá sem mert nézni a sötéten maga elé meredő Sztupára. Máskor nyilván megért volna legalább egy félmosolyt, hogy az autó, igen, az nagy volt és fekete.

A fiú észrevétlenül vezetett, akadálytalanul suhantak a város felé. Az ablakon túl minden ólomszürke volt, mindjárt esik talán valami hó, ránézésre mínusz öt lehet, így december elején ez nem is vészes. Aki a repülőtérről kocsival megy a Novogyevicsi temetőbe, az gyakorlatilag átvág a legbelvárosabb belvároson. A nagy fekete batár is áthúzott az Arbat alatt, megbámulták újra a Belgrád szálló ikertornyait, bár azt, ami a „dolláros” volt anno, most Golden Ringnek vagy mi a fenének hívják, ami Belgrád maradt, vagyis Azimut, az meg felállványozva, zárt ajtókkal bámult a Szmolenszkaján elvitorlázó kocsi után. Onnan már csak lecsaptak a folyópartra, s ahogy a Moszkva kanyarodott, már ott is volt a temető. Minden virágárus pultja fehér rózsákkal volt tele. Sztupa és Troché célirányosan haladtak, behúzott nyakkal, tényleg elindult a hó is, s pár lépéssel Fjodor Saljapin sírja után már meg is érkeztek. Megálltak, mint a szamarak, s néztek ki a fejükből. Sztupa tán annyit mondott, Gyíma, Gyímocska, de nem hallotta senki, pedig nem voltak egyedül Dmitrij Alekszandrovics Hvorosztovszkij sírjánál.

Pénteken (8-án) e heti lapszámunk vitathatatlan hősnőjének közeles kitüntetése alkalmából a Duna a mélységesen jellemző 22.45-ös időpontban leadja Az én XX. századomat. (Egyszersmind az enyimét is.)

Szombaton már kitör a karácsony, mire fel a jó nevű Filmbox Family máris előcitálja 1935-ből a Scrooge című angol filmet, melyben nevezett Ebenézert maga Seymour Hicks alakítja, aki színpadon is meg még több filmben sokszor adta a pulykás kedvű pénzkölcsönzőt. Ilyenformán nekünk nincs is egyéb dolgunk, csak elcsenni a két rézgarast a Jacob Marley szeméről.

Vasárnap mintegy a fentiek igazolásául az AMC már negyed hattól tolja az Igazából szerelemet, mint valami végső bizonyítékát annak, hogy az idén előrébb hozták a karácsonyt, mert a hó végén bizonyára jobb dolga is van a Jézuskának.

Szerdán mindennek dacára is akad még néznivaló, a méltán előfizetéses Cinemax este nyolctól vetíti Az éjszaka gyermekei című, de milyen eredeti című one man show-t, ami idén szeptemberben, mint tudjuk, a Cinefestet is megjárta Miskolcon, s az íróját, a rendezőjét, de még a zeneszerzőjét is úgy hívják, hogy Andrea De Sica, aki, ugye, már önök is kitalálták, a nagy Vittorio kisunokája. A film különben arról szól, hogy az alpesi iskolákban baromi furcsák a night clubok. Maradjunk is ennyiben: majd az unokánk tévézik.

Figyelmébe ajánljuk

Kilátástalanul

A tömött tokiói metróknál és a csúcsforgalomnál egy rémisztőbb van: mikor magunk maradunk egy aluljáróban. Bármelyik pislogó lámpa mögötti kanyarban ott lapulhat egy rém – vagy jegyellenőr! –, a hidegen ásító csempék pedig egyetlen pillanat alatt fullasztó börtönné változhatnak.

A csavar

Gösta Engzell a II. világháború éveiben (is) hivatalnok volt a svéd külügyminisztérium jogi osztályán, ha hinni lehet a filmnek, az alagsorban, közvetlenül a kétes állapotú szennyvízcsatornák szomszédságában, egy emiatt jogosan panaszkodó, kis létszámú stáb főnökeként.

Az ara kivan

Maggie Gyllenhaal dühös, és majd szétfeszítik a határozott tézisek. A mennyasszony! e két érzés nyomait viseli magán a leghatározottabban; feszül a varratoknál, majd kibuggyan belőle a sok vitriol.

Elég, ha röhögünk?

Évek óta következetesen építi drMáriás azt a vizuális univerzumot, amelyben történelmi figurák, kortárs politikusok, popkulturális ikonok és fiktív szereplők keverednek egy groteszk társadalmi panorámában. A most bemutatott anyag az életműnek egy újabb, sűrített fejezete. Egyszerre provokáció és diagnózis, összegzés a kerek számok mentén (Máriás 60/Tudósok 40), ugyanakkor reagálás a mára.

Antropomorf univerzum

A művész 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, több csoportos és egyéni kiállítása is volt már. 2017-ben elnyerte az Év grafikája díjat, és ugyanezen évben Jagicza Patríciával közösen készített nagy méretű gumicukornyomata is díjat nyert a Miskolci Grafikai Triennálén.

Illúziók, realista keretben

Van a világtörténelemnek egy kényelmes morális olvasata: nagy háborúk és nagy békék váltják egymást, nagyhatalmak emelkednek fel és buknak meg, a kisebb államok pedig sodródnak a hullámverésben, majd a demokrácia győzedelmeskedik.

Itt éreztük magunkat otthon

Hol volt eddig a társadalom, hogy az elmúlt tizenkét hónapban hirtelen évtizedes sztorik kezdtek hatni rá elementáris erővel? Mire véljük ezt a ráébredést? És számít, hogy vannak, akik már húsz éve erről beszéltek?