Azóta sokféleképpen próbálták hasznosítani ezt a zsánert, önálló műsorban, bukott vagy sikeres show-műsorok állandó panelje gyanánt, s persze időközben megismerhettük a külföldi mintákat is. Így hát színéről és visszájáról is többszörösen észbe vehettük már a műfaj két nagy, pontosabban egy örök és egy korszakos buktatóját: a műsorvezetői/narrátori szerep hitelességét-hiteltelenségét, illetve az internetes poén- és mémgyártás gyilkos konkurenciáját. Vagyis ma az ilyen műsornak szellemesebbnek és/vagy gyorsabbnak kell lennie az internet népénél (ami eleve lehetetlennek tűnik), továbbá rendelkeznie kell egy olyan tévés személyiséggel, akiről hellyel-közzel elhihető, hogy csak úgy dőlnek a fejéből a jobbnál jobb ötletek.
Egy évada az ATV-n is fut egy ilyen – szinte reménytelen – vállalkozás, s e „humorba fojtott politikai show” arcának, pontosabban „megmondó emberének” Beleznay Endrét választották. Aki szerencsétlenségére látta annak idején a Szőke kóla című filmet, alighanem már érti is, mi a Vakkomondor első számú gyengéje. Ám a többieknek illendő jeleznünk: Beleznay a színészet és a humoristalét közötti senki földjén működik, kevéssé markáns és még kevésbé eredeti fazonnak mutatkozva. Így aztán kommentárjait, fel- és lekonferálásait is derűs és harsány személytelenséggel végzi el, s még előadói egyéniségének enyhén irritáló jellege sem képes érdemben átszínezni mondandóját. Ami persze csak még föltűnőbbé teszi a műsor másik, ugyancsak sorsdöntő fogyatékosságát: az adásokban előhordott és előnevetett képi és verbális humor (fél)amatőr voltát.
Merthogy hiába ellenzéki, mi több, kormányellenes a Vakkomondor, ha a poénjai üresben forognak, vagy legjobb esetben a távolból követik le az internetes mémmesterek munkáit. A hajdani humorfesztiválok selejtezőit idéző poénkezdemények sorjáznak elénk (pl. a hold – föld szavak mechanikus fölcserélése, kínos vizualitású álreklám a Rezsiflex forte duóról…), s természetesen előkerül minden műsorok obligát mélypontja, az „utca emberének” megviccelése is. A járókelőknek hol a kötelező meccslátogatás törvénybe iktatásáról, hol a tévénézőkre is kiterjesztett reklámadóról kellene véleményt mondaniuk, ami maga a csőd, hiszen a megkérdezettek vagy fölháborodnak a kamun, vagy szimplán nem hisznek a kérdezőnek – azonban a tévénéző mindkét esetben legfeljebb a műsorkészítői zsákutca mélyére láthat rá.
Egy-két sikerültebb vagy formásabb ötlet persze még így is kipörög néhány hónap leforgása alatt, s olyikból még visszatérő bejátszás is válik, mint jelesül abból a jótékonysági reklámból, amelynek szlogenje: „sztárok esznek az éhezőkért”. Ám mindez még göngyölítve is nagyon kevés. Ennyi szellemességgel vajmi nehéz lenne bárkit vagy bármit is „humorba fojtani”.
ATV, június 6.
