A Tidal eddigi története néhány mondatban összefoglalható. A szolgáltatást a svéd–norvég Aspiro indította el 2014-ben, 2015 januárjában pedig már fel is vásárolta (56 millió dollárért) Jay Z, aki lassan húsz éve az amerikai hiphop egyik első számú figurája. A New York-i rapper gyorsan maga mellé csábított résztulajdonosnak tizenöt (döntő többségében amerikai) szupersztárt, majd március 30-án újraindította a Tidalt, amely hamar az amerikai mobilpiacot magabiztosan uraló iPhone letöltési listájának élbolyába jutott, és ott is maradt úgy két hétig, hogy aztán szabadesésben torpedózza meg az anyaföldet. Április közepén a Tidal az iPhone applikációs sikerlistáján már a top 700-ba sem tudott bekerülni, ami katasztrofális eredmény, olyan bukás, amelyet szakértők szerint a márka inkább csak a mesékben élhetne túl. A kudarc okai kulcsfontosságú tényekre mutatnak rá napjaink zenefogyasztási szokásaival kapcsolatban.
Szegény burzsujok
Balsiker ide vagy oda, érdemes azzal kezdeni, hogy a Tidal önmagában szemlélve távolról sem rossz termék: letisztult, jól kezelhető felületén át gazdag (nagyjából 25 millió dalt és 75 ezer videót rejtő) zenebankba juthatunk, ahol persze nincs meg „minden”, de a kínálat van olyan széles, hogy a zenefogyasztók többségét képes legyen kielégíteni. Ezen túl azonban a cég új tulajdonosai szinte mindent elrontottak, amit egy ilyen ígéretes vállalkozásnál el lehet rontani.
Jay Z és társai először a szimbolikus szférában lőttek hálószaggató öngólt. Az újraindítást megünneplő márciusi médiaeseményen a főnök mellett színpadra vonultak a Tidal további résztulajdonosai is, köztük olyan nevek, mint Rihanna, Kanye West, Madonna vagy a Daft Punk. Ezek az előadók, vagyis a világ leggazdagabb popsztárjai kezdték tehát hangsúlyozni, hogy a Tidal elsősorban azért nagyszerű, mert jelentékenyebb jogdíjat biztosít a művészeknek, mint a Spotify, a Deezer vagy az egyéb streamingszolgáltatók (a streaminggel megkereshető pénzzel kapcsolatban lásd korábbi cikkünket: Megoszt, uralkodik, Magyar Narancs, 2014. április 17.). Ezzel persze nem csupán az a probléma, hogy nincs a világon olyan ember, aki anyagi helyzete miatt sajnálni tudná az aranyozott magánrepülőn közlekedő, császárnői ékszerekben pompázó Beyoncét vagy Rihannát, hanem az is, hogy a Tidal valamivel tényleg magasabb jogdíjai nem közvetlenül az előadókhoz, hanem az őket futtató lemezkiadókhoz kerülnek, onnantól pedig már az egyéni szerződéseken múlik, hogy melyikük mennyit vághat zsebre.
Ugyanakkor a Tidal tulajdonosai tényleg a legnagyobb, legmenőbb mai nevek, az ő rajongóik pedig nyilván képesek lettek volna túllendülni a hardcore képmutatáson, ha lojalitásukért cserébe olyasmit kapnak, ami sehol máshol nem érhető el. A Tidal ugyanis egy formálódó, de már így is eléggé telített piacra érkezett, ahol a jelenleg vezető erőnek számító, a Tidaléval gyakorlatilag megegyező kínálatot nyújtó Spotifynak 15 millió előfizetője, illetve 60 millió, egyelőre nem fizető felhasználója van. És akkor még nem beszéltünk a szintén népszerű Deezerről, a Pandoráról, az iTunes Radióról, a Rdióról, az Apple által nemrég felvásárolt és megújítani tervezett Beats Musicról, ahogy a zeneszámok streamingelésére is használt YouTube-ról sem.
A Tidal ezekkel szemben két dolgot kínál – vagy részben inkább csak ígér. Az egyik az exkluzív tartalmakkal feldúsított kínálat, amely már az elején óriási lufinak bizonyult, hiszen a mézesmadzag szerepét olyan semmiségekre osztották, mint amilyen a White Stripes korai tévéfelvétele vagy egy Beyoncé által összeválogatott playlist. Ez a helyzet azóta is csak csekély mértékben javult, és nagyon sokat elmond, hogy hamarosan megjelenő, milliók által várt új lemezét sem Rihanna, sem Kanye West nem dobta be a közösbe az induláskor, ahogy az is, hogy Rihanna friss kislemezét, az American Oxygent csak rövid ideig lehett kizárólag a Tidalon meghallgatni. Ma már ott van a YouTube-on, a Spotifyon és másutt is, hiszen ha nem lenne, a leleményes fiatalok gyorsan beszereznék máshonnan – illegálisan. Az ugyanis egyértelmű, hogy a nehezen elérhetővé alakított tartalmak mindenekelőtt éppen annak a zenekalózkodásnak kedveznek, amely ellen a legális streaminget kitalálták. Illetve arra még biztosan jók, hogy felidegesítsék a zenészek legfőbb bevételi forrását biztosító digitális zeneáruházat, az iTunest, amely cserébe jó nagyot be tud vágni öv alá még egy Jay Z szintű kalibernek is.
A szép szó kevés
A Tidal másik nagy truvája a feljavított hangminőség, amelyet az úgynevezett HiFi csomag megvásárlóinak kínál. Ez azonban teljes félreértés, hiszen egy egészen törpe kisebbséget leszámítva a zenefogyasztókat mostanság a legkevésbé sem foglalkoztatja a hangok minősége. Méghozzá okkal nem: a mai telefonos vagy laptopos hangszórókon és átlagos fülhallgatókon keresztül ugyanis a veszteségmentesen tömörített digitális zene sem képes sokkal többet adni, mint amit egy közönséges mp3 nyújt. Nekünk például a Tidal tesztprogramjában nagy odafigyeléssel is csak ötből háromszor sikerült eltalálnunk, hogy egy adott dal két verziója közül melyik az ínyencvariáns, és nem mondhatnánk, hogy kiesett volna a kanál a kezünkből a szebb változat hallatán. Ezzel együtt valószínű, hogy már csak sznobságból is mindenki a magasabb minőséget választaná – ha ingyen vagy fillérekért kínálnák.
A Tidal azonban éppen ezen a ponton vitt be magának igazán halálos ütést. Riválisaival ellentétben ugyanis a cég nem kínál ingyenes verziót, csak két fizetőset: a hagyományosat havi 10 dollárért, a HiFit pedig 20-ért, mely utóbbi nevetségesen drágának számít (a magyarok egyébként olcsóbban csatlakozhatnak: nekünk 1500 forint/hó az alapcsomag, és 3000 a HiFi). A mainstream popzenét ma is életben tartó, így a Tidal legfőbb célközönségét jelentő tizenévesek biztosan nem fogják a szüleiktől kikönyörgött zsebpénzt valami olyasmire költeni, ami teljesen ugyanazt kínálja, mint azok az ingyenes szolgáltatások, amelyeket már régen birtokba vettek a barátaikkal. A Tidal tulajdonosainak e döntése mindemellett azt is kifecsegi, hogy a vállalkozás mögött egyszerűen nem áll rendelkezésre elegendő tőke és türelem: hiszen míg például a Spotify a távolabbi győzelem reményében megengedheti magának, hogy éveken át durván veszteséges legyen, addig a Tidal részvényesei távolról sem állnak ennyire jól. Jay Z és társai könnyelmű sprinttel indultak el egy üzleti ultramaratonon, ahol a lemaradók már csak a kegyes felvásárlókban reménykedhetnek a világmegváltás helyett.
