Amikor Sztupa és Troché régi jó szokásuk szerint az „Egyik napom olyan, mint a másik, lemegyek a vasútállomásig” kezdetű és tartalmú nótát bőgték, annak régi jó szokásuk szerint most is az lett a vége, hogy Sztupa fogta magát, és lement a vasútállomásig – bár ne tette volna. Szolidan ittas állapotban, nagy búsuló lófejjel, még nagyobb bömmel nekiereszkedett, s ment. Rakta a csámpás hülye lábait, egyiket a másik után, aszt’ ment. Még csak azt sem lehetett mondani, hogy nagyon cikkcakkban ment volna, ment Sztupa a járdán elég egyenesen, akkora volt benne a megindulás. Troché együtt érzett, de inkább maradt, forgatta a menyecskéket, rúgta a port, csapkodta az asztalt, de nem volt ott – ment Sztupával és látta, amit ő látott. De ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, azt kell mondanunk, hogy inkább nem látta, amit Sztupa sem látott. Amit meg látott, azt inkább ne látta volna. Zárva voltak a boltok, elköltöztek az ismerősök, gaz verte föl az árokpartot, a virágok hervadoztak. Troché a legszívesebben Sztupa után kiáltott volna, figyelj, bazmeg, ne is törődj vele, egy-két nap és újra kinyit minden, visszaköltözik mindenki, hisz’ el sem költöztek, csak nyaralni mentek, ki ide, ki oda, a Balatonra, Harkányba, a tanító úrék Cseszkóba. A virágokat csak meg kell locsolni, kapunk úgyis mindjárt egy zuhét, gaz meg volt mindig is, lesz holnap is, volt tegnap is: a föld gaza. De Troché nem kiáltott utána, csak intett a prímásnak, hogy még egyszer, „Egyik napom olyan…” Sztupa meg nem hallotta, hogy nem kiáltott utána, csak ment egyre mélyebbre hajtott lófejjel, egyre jobban morogva, hogy ez sincs, az sincs. Troché tudta, hogy visszajönnek, alkalmasint Sztupa is, de neki most volt a most, s nem holnap. A vasútállomás meg messze volt, pláne ilyen lóléptekkel mérve.
Pénteken (20-án) este fél kilenckor a Duna tévé levetít egy német filmet, melyben egy nagyon gyengén látó fiatalember igyekszik elhitetni a világgal – közelebbről egy luxusszálloda komplett emberkertjével –, hogy szeme éles, mint a kés. Nézői várakozásainkat talán leginkább a műfajra érdemes alapoznunk: Marc Rothemund Vakrandim az élettel című filmje nem romkom. Csak majdnem. Kicsivel később az HBO 2 adja a Brexit: háborúban mindent szabad című filmet, Benedict Cumberbatch jutalomjátékát. Most akkor azt hagyjuk is, hogy nevezettnek az utóbbi években már nem is nagyon volt mása, csupán jutalomjátéka. Akkor hívják ki, ha valami nagyot kell alakítani, meg persze akkor, ha valamelyik Bosszúállókban kell fellépni, mint második alsógatyás. Mindegy, jelen piszkosul színigaz történetünkben a nagy színész egy kopaszkás kampányúristent játszik, aki rálőcsöli a világra a Brexitet, mint az élelmes porszívóügynök a lejárt szavatossági idejű Raketát az öreganyámra. Mindezért és a mondott idős hölgy lelkivilágáért én már fél kilenc óta a Cinemaxon hesszelek, ahol a kiváló ízlésű, ám tökéletesen fantáziátlan Anthony Minghella Charles Frazier adaptációját, a Hideghegyet nézem (a mester Highsmith adaptációja pepitában, de komolyan). És csukjuk a boltot ugyancsak öreganyám mozijával, az Egyiptom isteneiben ugyanis mindenki szandálban és tunikában tolja, amikor éppen nem változnak csupa fém szitakötővé, ami arrafelé azért sűrűn megesik (mert minden csupa fém, minden csupa fém). Önök se tévézzenek, járjanak inkább pepitában, vagy utazzanak a szitakötők hátán.
