Tévésorozat

SMILF

Interaktív

A komédia és a tragédia közt már Shakespeare szerint is csak az a különbség, hogy a végén összejönnek-e a dolgok, vagy mindenki megy a levesbe. A SMILF, bár humoros dolognak hirdeti magát, nevetni maximum kínunkban tudunk rajta. A hangütés kifejezetten drámai, a poénok meg csak azoknál ülnek, akik értékelik a súlyos és abszurdig menően kínos dolgokat.

Egy fiatal, egyedülálló anya megpróbál valahogy megélni – színésznőként, hátszél nélkül. És nemcsak élni, hanem pasit is fogni, ugyebár. Elfuserált a környék, elfuserált a gyerekkor, traumák és depresszió telepszik rá mindenre. Nehéz az egész, a vágyott nagy realizmus meg valahogy elúszik abban az akarásban, hogy nagyon szókimondó legyen a sorozat, amit általában azzal az ősi trükkel próbál elérni, hogy a szexualitás a fő vizuális témája, persze a cím után nehéz is volna mást várni. Mindebben benne van, hogy az abszolút nézőpont a női főszereplőé. Lehet ezzel villogni, lehet éreztetni, hogy ez a súlyos valóság, de úgy csinálni, mintha ez maga lenne a humor forrása, nem elegáns.

Azt persze nagyon nem mondhatjuk, hogy a főszereplő Frankie Shaw rosszul csinálná: hitelesen hozza a kiégett, depresszió szélén keringő, foggal-körömmel (és sikertelenül) élni, sőt szépen élni próbáló anyát. Az egész viszont nem megy, ritmustalanul esik szét hol jobb, hol rosszabb pillanatokra, amelyeknek legtöbbször csak puszta erőlködés és értetlenkedés a vége. A csattanó után nem derű, hanem döbbent csend következik.
A gyerek ugyan cuki, őt tényleg mindig lehet szeretni, de hát ezt is megmondta már Shakespeare.

Az HBO műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.