Tévésorozat

SMILF

Interaktív

A komédia és a tragédia közt már Shakespeare szerint is csak az a különbség, hogy a végén összejönnek-e a dolgok, vagy mindenki megy a levesbe. A SMILF, bár humoros dolognak hirdeti magát, nevetni maximum kínunkban tudunk rajta. A hangütés kifejezetten drámai, a poénok meg csak azoknál ülnek, akik értékelik a súlyos és abszurdig menően kínos dolgokat.

Egy fiatal, egyedülálló anya megpróbál valahogy megélni – színésznőként, hátszél nélkül. És nemcsak élni, hanem pasit is fogni, ugyebár. Elfuserált a környék, elfuserált a gyerekkor, traumák és depresszió telepszik rá mindenre. Nehéz az egész, a vágyott nagy realizmus meg valahogy elúszik abban az akarásban, hogy nagyon szókimondó legyen a sorozat, amit általában azzal az ősi trükkel próbál elérni, hogy a szexualitás a fő vizuális témája, persze a cím után nehéz is volna mást várni. Mindebben benne van, hogy az abszolút nézőpont a női főszereplőé. Lehet ezzel villogni, lehet éreztetni, hogy ez a súlyos valóság, de úgy csinálni, mintha ez maga lenne a humor forrása, nem elegáns.

Azt persze nagyon nem mondhatjuk, hogy a főszereplő Frankie Shaw rosszul csinálná: hitelesen hozza a kiégett, depresszió szélén keringő, foggal-körömmel (és sikertelenül) élni, sőt szépen élni próbáló anyát. Az egész viszont nem megy, ritmustalanul esik szét hol jobb, hol rosszabb pillanatokra, amelyeknek legtöbbször csak puszta erőlködés és értetlenkedés a vége. A csattanó után nem derű, hanem döbbent csend következik.
A gyerek ugyan cuki, őt tényleg mindig lehet szeretni, de hát ezt is megmondta már Shakespeare.

Az HBO műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Magyar rulett

Szociológusok és politológusok rendszeresen elmondják, hogy a magyarok és különösen a Fidesz-szavazók számára az egyik legfontosabb érték a biztonság. Azt is mindig hozzáteszik, hogy Orbán Viktor különlegesen jól érti a „magyar néplelket”, így eredményesen tud játszani az egzisztenciális fenyegetettség és a biztonság utáni vágy érzékeny húrjain.

Állandósult ideiglenesség

Újabb két évig kell négyszáz embernek olyan házakban élnie, amelyeket évtizedekkel ezelőtt bontásra ítéltek. A VIII. kerületi önkormányzat helyett immár az állam felel azért, hogy a lakók 2027 közepére kiköltözhessenek. Van, aki dühös, van, aki elkeseredett, és van, aki már nem érhette meg a történet végét.