Azzal kezdi mondandóját a műsorvezető-szerkesztő Radnóti László, hogy az adás összeállítását nagyban befolyásolta a véletlen szerencse is. Ugyanez a véletlen szerencse játszhatott közre abban, hogy mindennek mi magunk is fültanúi lehettünk; nem tipikus ugyanis, hogy ebben az időpontban, csütörtök délelőtt pont a Katolikus Rádióra állítjuk a sávkeresőt – vagy amit az internetes rádiózás korában annak lehet hívni.
Egyébként hallgattuk mi már itt nyilvánosan a legnagyobb magyar egyház csatornáját, nem is egyszer, igaz, a legutóbbi óta is eltelt jó pár év. Tegyük hozzá rögtön, sok minden nem változott; ha valamit lehet – és lehetett már régebben is – szeretni a Katolikus Rádióban, az a kortalan hangzás volt. Vatikáni bejelentkezésekkel, mondjuk, nem nehéz kortalannak tűnni, de hát ennél többet tud, és ami még fontosabb, többet is kínál ez a csatorna. Például amikor az egyik állami közszolgálati rádió (bocsánat: egyik nemzeti főadó) éppen szüneteltette komolyzenei vetélkedőjét, a Katolikus Rádió csinált egy egészen jót helyette. Vagy amikor így-úgy összevonták, ritkították, vagy ha tetszik, racionalizálták az irodalmi-kulturális műsorokat amott, itt szépen megtartották a napi többszöri felolvasós szeánszot. És nemcsak klasszikusokkal és vallásos szerzőkkel, de laikus kortársakkal is gyakran kínálgatják a közönséget. Napi ima meg hétvégi szentmise van a Kossuthon is, szóval tényleg nem olyan borzasztóan nagy a különbség, illetve amiben van (politikai vitaműsorok), nem biztos, hogy a főadó felé lejt a mérleg. Mindezt csak régi vesszőparipánk, a mindig eleresztett és mindig újra felkapott közszolgálatiság vonatkozásában jegyeznénk meg.
A Kapcsolatban című műsorcsalád vagy -bokor, amiről most beszélünk, s amit a közéleti szerkesztőség gyárt, ugyancsak egy viszonylag klasszikus értelemben vehető tájékoztató produkció. Közérdekű, ismeretterjesztő műsor, illetve, ahogy mondtuk, műsorkák egész kis csokra: a hét minden munkanapjára jut egy félórás adás, de mindegyiken más a téma és az érdeklődési kör, illetve részben a stáb is. Az interneten fellelhető műsorleírás szerint „8 hetente hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken” jelentkezik a Kapcsolatban. Nem mondanánk, hogy ez alapján kristálytisztán értjük a ritmust, de talán nem is ez a lényeg, elég, ha annyi megvan: bizonyos alműsorszámok időről időre visszatérnek.
Ilyen visszatérő elem a Glóbuszmorzsák is, Radnóti László és csapata nemzetközi kitekintő műsora. Azzal együtt, hogy a cím egyszerre juttatja eszünkbe a nagyvilág kis híreit és egy kiszáradt, retró mustáros hot dogot, meglehetős várakozással tekintettünk a legutóbbi adás elé. A már emlegetett véletlen ezúttal úgy alakította a dolgot, hogy a nagyvilág hírei helyett csupán egyetlen, bár nagyjából világméretű ország, Kína érdekességmorzsáit csipegethettük fel. Megnyugtatóan elfogulatlan és sokszínű volt így is ez az összeállítás, nem mondhatnánk, hogy bármiféle hiányérzetünk maradt utána. Radnóti a maga sok évtizedes rutinjával vezette fel az egyes történeteket, és még azzal együtt sem tűnt unalmasnak műsorvezetői ténykedése, hogy ez a fajta rutin ma már – a kereskedelmi rádiózás elemi hadarásának korszakában – jobbára nehézkességnek és felülstilizáltságnak hat. A Glóbuszmorzsák nem rohant sehová, nem töltött ki minden üres helyet aláfestő zenével vagy más effektekkel, intonáció szempontjából Radnóti is inkább klasszicista volt – legalábbis nem emelte fel minden szó és hatványozottan minden tagmondat végén a hangsúlyt.
Szóba került a pekingi nagypiac, ahol nemcsak az egyre szigorúbban büntetett orvvadászat fő zsákmányát, az elefántcsontot és a belőle készült mütyüröket, de olyan egzotikus holmikat is be lehet szerezni, mint a zsinórra fűzött tigrisgerinc (igaz, erről rögtön megtudjuk, hogy irtó büdös) vagy a pult alól árult szibériaimamut-agyar. Aztán a couleur locale-ból lassan átváltunk a nemzetközi kapcsolatok összetett kérdésére: Kína és a Mekong-vidék országainak kapcsolatára. Hogy egyfelől jó, ha az északi nagytestvér befekteti a pénzt, másfelől meg egyre nyomasztóbb belegondolni, mit fog érte kérni cserébe. Laoszban például az általa kiépített vasút két oldalán 5-5 méternyi földsáv örök használatát, ami máris nem hangzik olyan szívmelengetőn. De hát a legrosszabb mégis az, amit a mósuszt termelő pézsmaszarvasokkal művelnek. Miközben az európaiak – egy-két francia cég kivételével – már a parfümiparban sem használnak pézsmát, a kínai orvoslás még mindig tonnaszám dolgozza fel szegény állatok ritka, az aranynál is drágábban mért mirigyváladékát. És azt sem lehet tudni pontosan, mire is használják fel egyáltalán. Néhány perc elég, hogy mi is a mósuszszarvasok elkötelezett védőivé váljunk – egy kis délelőtti belefeledkezéstől ez tulajdonképpen nem is olyan rossz eredmény.
Kapcsolatban – Glóbuszmorzsák, Magyar Katolikus Rádió, november 8.
