A magyar rádióműsorok hallgatásával töltött elmúlt néhány évünk visszatérő kérdése volt, hogy miért nem mozdulnak ki a hazai műsorkészítők a stúdióból. Mintha minden adás, csatornától függetlenül, egy barlangból szólna. Persze nagyon más feltételek között dolgozik egyik és másik csatorna, míg egyik esetben pusztán lustaságnak tűnik a zajmentes szobában henyélés, a másikban merő anyagi kérdés az egész: a külső riportok útiköltséget, szállást, utólagos vágást, munkaórákat és munkaerőt igényelnek. Mindez itthon valóságos luxuskiadásnak számít.
Az meg már másodlagos kérdés (valójában egyáltalán nem az), hogy ha egy stábnak mégis sikerül kimozdulnia, mit kezd a lehetőséggel. Nemritkán úgy gondoljuk, jobban tették volna, ha „otthon” maradnak. Kiveszőfélben lévő állatfaj a klasszikus értelemben vett riportműsor mifelénk, holott ma és éppen itt nagy szükség lenne rá. E tekintetben a rádió hasonló válságtüneteket mutat, mint a nyomtatott sajtó: a terjedelmesebb, ráérősebb riportok, a mélyfúrások a napi- és hetilapok oldalain is egyre ritkábban bukkannak fel.
És mert az úgynevezett közszolgálati (sőt, nemzeti) rádiók háza táján kevés örvendeznivalót találni manapság, lehet annak örülni, hogy tízéves lett a műfaj egyik hazai zászlóshajója, A hely. Hiszen olyan zászlóshajó ez, amely mögött nem nagyon van flotta. Ugyanakkor Farkas Erika és stábja az évek folyamán olyan műsort épített fel, amilyennek egy kiegyensúlyozottabb világban egy hasonló műsornak lennie kell: változatos, lendületes, ha kell, bevállalós, ha kell, szarkasztikus. Ja, és szórakoztató is. A tizedik születésnap, mint megtudjuk, nagyjából azt jelenti, hogy eddig 2600 adása volt, 1500 helyszínen fordult meg, és nagyjából 15 ezer riportalanyt bírt megszólalásra. A hangja – nemcsak Farkas Erikáé, hanem általában A helyé – összetéveszthetetlen, és hiába alakult át, töpörödött össze, torzult el körülötte a teljes rádiósszakma az elmúlt évtizedben, ez mintha nem hatott volna rá.
Az ünnepi műsor, amely május 11-én hangzott el, éppen azt az (ön)iróniát és kifelé figyelést mutatta be kicsiben, amiről az egész évtized szólt. A 2600. adással feljutottunk a csúcsra, mondja Farkas, és milyen helyszín is lenne ennek megünneplésére alkalmasabb, mint az ország legmagasabb pontja, a Kékes. És akkor itt vége is az ünnepélyeskedésnek, a következő fél óra valóban a Kékesről szól. Hallunk rádiótoronyban dolgozó szakembert, fiatal túravezetőt, sípálya-felügyelőt és még sok mindenkit a környékről. Ha valaki menet közben kapcsolódott be, az sem derült ki számára talán, hogy amúgy ez egy szülinapi adás.
De rendhagyó és figyelemre méltó módon már a kiemelt adást megelőző másfél hét is részben az ünneplésről szólt. Május 11. előtt tíz adás – a tizedik évforduló jegyében – tíz korábbi helyszínre tért vissza, tíz stábtag választása szerint. Tehát nem egyszerűen bejátszották a korábbi adásokat, hanem újra odamentek, és megkérdezték, akiket egykor. Mindez pluszmélységet adott a riportoknak, hiszen az évtizedes távlatban sok részlet más megvilágítást kapott. A Teleki téri piac átépült, a margitszigeti futópálya körbeért, a KuglerArt Szalon elköltözött, Snétberger Ferenc tehetségfejlesztő központja pedig valóságos branddé vált. Persze komolyabb és szomorúbb dolgok is történtek: a két műszíves kisfiú közül, akiket (és akik szüleit, orvosait, barátait) a transzplantációra várva szólaltatott meg az egyik legemlékezetesebb riport 2009-ben, ma már csak az egyik él. Emberi sorsok kavarognak, és ebben a változatosságban valóban azt rajzolják ki: milyen is az a hely, ahol élünk.
Kossuth rádió, május 11.
