Bár a héber naptár egy egyedi, rabbinikus rendszer alapján számítja az éveket, amelynek az eredete még egy Talmud előtti, második századi szövegben (Széder Olam Hábá) található, maga a számolás egy nagyon is univerzális pillanattal indul, a világ mitikus teremtésével kezdődik. Vagyis az 5778-as szám csak kalkulációjában zsidó, a rabbinikus hagyomány úgy tartja, hogy valójában mindenkinek, az egész világnak az idejét mérjük.
A világ születésnapját viszont mi, zsidók, nagyon is saját-sajátos módon ünnepeljük a zsinagógákban, hosszú, komplikált liturgiával, sófár fújással. A liturgia sokkal inkább a megbánást, befeléfordulást, a bűn, a büntetés, a jutalom és az ítélet témáit hangsúlyozza, mint a világ teremtését. Ha egy laikus bemegy egy átlagos zsinagógába bárhol a világon, nem feltétlenül támad kedve pezsgőt bontani – a hagyományos dallamok lassúak és komorak, a rabbi beszéde pedig legalább mellékesen említeni fogja, hogy Ros Hásáná jom ha-din, vagyis az ítélet napja, amikor Isten minden teremtményét el- és megbírálja.Nem a legfelhőtlenebb évkezdet.
Az ünnep komoly hangvételét annak is köszönheti, hogy mindkét oldalról áhítatos időbe kapaszkodik. Ros Hásánát megelőzen egy egész hónapot töltünk befelé tekintéssel, a spirituális ébredéssel, míg pontosan 10 nappal utána Jom Kippur, az engesztelés napja következik, amely a zsidó naptár legszentebb napja. Ros Hásánát sokan egy fajta Jom Kipurra-való felkészülésnek látják, kemény edzésnek, amely segít, hogy célba érj a bűnbanás valódi maratonján.
Bár gyakran az ítéleten van a hansúly, minden vallásos zsidó tudja, hogy az ünnep a világ születéséről is szól. Ennek ellenére talán senkit nem fog meglepni, hogy a rabbik nem értenek egyet abban, hogy a világ valóban Ros Hásánákor lett teremtve. Egy talmudi vitában Rabbi Elázár azt állítja, hogy Isten a világot Tisré, vagyis Ros Hásáná hónapjában teremtette, míg Rabbi Jehosua szerint a világ a tavaszi Nisszán hónapjában született. (BT Ros Hásáná 10b). (Egy midrás pontosítja Rabbi Elázár véleményét, miszerint Ros Hásánakor Isten Ádámot teremtette, a világot pedig hat nappal előtte. [Pesikta D’rav Kahana 23:1]) Utóbbit a hagyományos zsidó csillagászat évszakszámítása is alátámasztja (tekufá, BT Ros Hásáná 12a). Vagyis e szerint a vita szerint a világnak két születésnapja van. Egy talmudi kommentátor, Rabbénu Tám, feloldja az ellentmondást (RH 27a): ’Mindkettő igaz!’ Tisrében Isten gondolatban kitalálta a világot, míg Nisszánban pedig létrehozta.
Nem csak a talmudi kommentátorok játszanak a gondolatban való teremtéssel. A Ros Hásánai liturgia egyik fontos, nem ítéletcentrikus eleme, a ’hajom hárát olám’ paragráfus is alátámasztja. ’Ezen a napon fogantatott a világ,’ kiáltjuk háromszor imádkozás közben. A ’fogantatás’ motívuma nemcsak az imában, hanem a Tóra-szakaszban is megbújik.
Minden zsidó ünnephez tartozik egy Tórai szakasz, amely általában az adott ünnep hátteréről vagy parancsolatairól szól. Logikus lenne, hogy Ros Hásánákor a Teremtés történetet olvassuk, a Tóra legelső szakaszát. Helyette Ábráhám, Sárá és Hágár családi háromszögébe kapunk betekintést az ünnep első napján (Mózes I 21:1-34), amelyben megjelenik a fogantatás (hárát-táhár) igéje, és ahol a meddőség-fogantatás-gyermekszületés folyamata hordozza a történet drámáját. ’Sára megfogant és szült...’.
A Tóra-olvasás után mindig egy prófétai szakaszt olvasunk, amelynek Ros Hásánákor szintén nő a főszereplője. Hanna, aki meddősége miatt könyörög Istenhez, végül teherbe esik és megszüli Sámuel prófétát. Megintcsak megjelenik a ’hárát’ ige: ’Hanna megfogant és fiú gyermeket szült...’ (1 Sámuel 1:20). Ezek a biblia szövegek, amelyek részletesen leírják, hogy Sára és Hanna kétségbeesetten szerettek volna gyermeket, talán segítenek az imádkozóknak elképzelni, hogy Isten is mennyire vágyott arra, hogy az emberiség megszülessen. Ezzel a tudattal mégiscsak jóval könnyebb bűnösként Isten elé állni az ítélet napján.
A fogantatás motívuma egy egészen új lehetőséget tár fel az ünnep értelmezésében. Az idő áldott állapotának ünneplése azt vonja maga után, hogy ezen a napon még nem dől el végleg, hogy jók vagyunk-e vagy gonoszok, megérdemeljük-e Isten könyörületét vagy sem. Lehet, hogy az év előre meg van írva, amint a hagyomány tartja, de egyben el is van rejtve, mint a gyermek az anyaméhben. Nemcsak félelmet kell éreznünk az ítélet napján, hogy vajon jól viselkedtünk-e az elmúlt évben, hanem izgalmas várakozást – mint az ifjú szülők, akik elképzelni sem tudják, hogy milyen lesz az életük egy új emberke gondozásával, de számolják a perceket –, hogy mit tartogat a sejtelmes idő.
| ||
A sófár fújása szintén magában rejti a bűnbánást és az ítéletet, de egyben a várakozást is. A sófár remegő hangja át kell, hogy járja a lélek legsötétebb zugait, de egyben a megváltás hangja is. A zsidó hagyomány szerint a sófár hangja lesz a végső szabadság, és a száműzöttek Izraelbe való hazahívásának szava. Vallásos zsidók napi háromszor imádkoznak ezért a hangért, és állandóan várakoznak a végső megváltásra.
Nem az év első napján jövünk rá arra, hogy mit rejt magában az idő, hanem csak az év folyamán. Ezt semmi nem magyarázza el jobban, mint a héber ’sáná,’ ’év’ szó, amely a ’változni’ igéből ered, és amely egyben azt is jelenti, hogy ’ismételni, áttekinteni’. Visszanézünk, ismétlünk, változunk. Ha Isten ítélete előtt fogunk állni holnap, akkor el kell tudnunk számolni az elmúlt évünkkel, át kell ismételnük, hogy kik voltunk, milyen életet éltünk. Viszont a világ fogantatásának ünneplése egyben a végtelen változás lehetőségéről, ünnepléséről is szól. Nemcsak az enyémről, a Tiedről, hanem az egész mindenség folyamatos változásáról. Ha a világ Ros Hásánákor fogan meg, akkor el kell tudnunk képzelni holnap, hogy mindent teljesen elölről kezdhetünk. Az egész teremtést.
A szerző a New York-i Jewish Theological Seminary rabbitanulója.
